Valójában nagyon is átlátszók ezek az érvek, mert a pénzszűkében ugyan egy percig sem kételkedhetünk (ha valami igazán hihető ebben a régióban, akkor a pénztelenség biztosan az), de általában elég egy pillantás a kulisszák mögé, hogy lássuk, másfajta okok és szándékok is munkálnak a háttérben.

Legutóbb például a vajdasági internetes sajtóban arról olvashattunk, hogy a tartományi ombudsman arra hívta fel a figyelmet, hogy végveszélybe került a kisebbségek nyelvén történő tájékoztatás. A Vajdasági Rádió és Televízió (RTV) nehéz pénzügyi helyzete kérdésessé teszi a médiaház normális és fenntartható működését, így a kisebbségi szerkesztőségekét is. Az ombudsman követelte, hogy minél előbb találjanak hosszú távú és fenntartható finanszírozási modellt a tartományi műsorszórási intézmény számára. Vukašinović Éva, a vajdasági ombudsman kisebbségi ügyekben illetékes helyettese, tárgyalt az RTV kisebbségi szerkesztőségeinek képviselőivel a kialakult helyzetről, de legfeljebb a szerb állam által elfogadott kötelezettségekre figyelmeztethetett, egyéb eszközök nem állnak rendelkezésére. Leszögezte, Szerbia elfogadta a kisebbségek védelméről szóló keretegyezményt és ratifikálta a regionális vagy kisebbségi nyelvekről szóló európai alapokmányt, így többek között felvállalta a nemzeti kisebbségek nyelvén való tájékoztatásra vonatkozó, pontosan meghatározott feladatokat. A keretegyezmény végrehajtását az Európai Tanács Miniszteri Bizottsága követi figyelemmel azon jelentések alapján, amelyeket a főtitkárhoz juttatnak el folyamatosan, illetve a Miniszteri Bizottság külön kérésére bármikor. Ebben a jelentésben leírják, milyen intézkedéseket hoztak meg az egyezmény határozatainak alkalmazása érdekében. Ha azonban megszűnne a kisebbségi nyelvű tájékoztatás, vagy csökkenne az időtartama, akkor ez a tény az elkövetkező jelentések tárgyát képezné, így pedig negatív következményeket vonna maga után.
Tapasztalatból tudjuk, hogy ezek a következmények viszont nem túl súlyosak, és a hasonló kötelezettségek mintha nem is vonatkoznának egyformán mindenkire… (Egy súlyosan diszkriminatív nyelvtörvény például, úgy tűnik, simán belefér a pakliba.) Viszont Szerbiára és a Vajdaságra visszatérve: az emlegetett tartományi rádió és televízió jobb napokat is látott már: valamikor álomkarriert és álomfizetéseket jelentett az ott dolgozóknak – még a kisebbségi szerkesztőségek munkatársainak is. A fényes napok azonban már rég leáldoztak, és a pénztelenség tartós leépülést, folyamatos eróziót jelent már jó ideje. A szűkösség tehát mindenkit érint, de mégsem mindenkit egyformán. Az utóbbi évtizedekben a kisebbségi szerkesztőségek költségvetése drasztikusabban zsugorodott, ott nagyobb arányú volt a személyi leépítés, kisebbek voltak a munkabérek, a műsorok gyártására fordítható összegek. Ezek a szerkesztőségek már régóta arra panaszkodnak, hogy nincs kocsi, amivel terepre mehetnének, ha mégis szereznek, nincs pénz benzinre, és így tovább. Most, amikor a teljes intézmény működése kerül veszélybe, azzal szembesülnek, hogy még így, fokozottan hátrányos helyzetben sem tudnak fennmaradni.

Pedig eddig is volt mivel küszködniük. Márton Attila, az RTV fő- és felelős szerkesztőjének helyettese kiemelte, hogy a kisebbségi médiumok társadalmi szerepét a tartományban és általában Szerbiában egyszerűen félreértelmezik. Valamiért makacsul tartja magát az a tévhit, hogy ezeknek a médiumoknak pusztán a nemzeti kisebbségek kulturális hagyományainak bemutatása, megőrzése lehet a célja. Márpedig ez igencsak messze esik az anyanyelven történő teljes tájékoztatás jogától, amiről a nemzetközi egyezmények szólnak.

A fenti tévhit miatt a döntéshozók könnyedén legyintenek a kisebbségi panaszokra, mondván, hogy nem olyan nagy katasztrófa, ha 45 perc helyett ezután majd csak 30 perc néptáncot nézhetnek a magyarok. És talán tényleg nem, de egyrészt, ki vagy mi garantálja azt, hogy legközelebb azt a 30 percet is ne kurtítsák meg kicsit, majd, alkalomadtán, megint? Másrészt a hagyományápoláson túl az anyanyelven történő tájékoztatásnak éppen olyan teljes körűnek kellene lennie, mint amilyenre a többségi társadalom a maga számára igényt tart. Az anyagiak szűkösségére való hivatkozás pedig nem lehet mindig és mindenre a megcáfolhatatlan érv.

Korábban például az anyanyelvű iskoláztatás kapcsán készültek bizonyos számítások, éppen a Vajdaságban, amelyek kimutatták, hogy a többségi társadalomnak valójában nem jelent számottevő többletterhet a kisebbségi oktatás. A vajdasági magyarok éppen úgy adóznak, mint szerb anyanyelvű polgártársaik, és egy magyarul előadó kémiatanár fizetése semmivel sem magasabb, mint szerb kollégájáé! A kisebbségek tehát valójában nem valamiféle alamizsnáért könyörögnek, hogy anyanyelvükön tanulhassanak és tájékozódhassanak, hanem ugyanazt kérik befizetett adójukért cserébe, mint a többségiek. Ez viszont valahogy nincs benne a köztudatban, sem pedig – és ez a nagyobbik baj – a döntéshozók, politikusok fejében.