A helyzet akkor mérgesedett el véglegesen, amikor 1991 tavaszán a médiaelnökök intendánsokat neveztek ki a vezetésük alatt álló tájékoztatási intézményekben. Az intendánsok egyszemélyi irányítói lettek az MTV két, illetve a Rádió három csatornájának, tulajdonképpen a médiaelnökök ezzel átadták nekik az irányítást és egyben a felelősséget is. Az intendánsi rendszer bevezetését a kormánypártok a kinevezési törvény megsértésének tekintették, hiszen az intendánsokról nem szólt. [Paál Vince (szerk.): A magyarországi médiaháború története. Média és politika 1989-2010. Budapest, CompLex, 2013. 87-90.] A koalíció pártjai számára főleg a Rádiónál kinevezett intendánsok személye volt elfogadhatatlan: Szalay Zsolt (Kossuth), Vicsek Ferenc (Petőfi), Szirányi János (Bartók).

Antall József miniszterelnök ezen a ponton már kénytelen volt engedni az MDF médiakérdésben radikálisabb irányzatának. Nem túl elegáns módon egy a pártállami időkből származó minisztertanácsi határozat (a Magyar Rádióról és a Magyar Televízióról szóló 1047/1974. [IX. 18.] MT határozat) alapján bekérte jóváhagyásra a rádió és a televízió szervezeti és működési szabályzatait. A kinevezési törvény alapján pedig alelnököket kívánt kinevezni a Rádió és a Televízió elnökei mellé.

Az alelnökök kinevezése ellen Hankiss Elemér és Gombár Csaba is tiltakozott. Az SZDSZ, amely cinikusan szakmai ügynek minősítette az intendánsi rendszer felállítását, most elutasította az „MDF-es komisszárok”-nak bélyegzett alelnökök kinevezését. Az ellenzéki Fidesz és az SZDSZ képviselői kivonultak az Országgyűlés Kulturális Bizottságának üléséről, amikor a miniszterelnök által javasolt televíziós és rádiós alelnökjelölteket hallgatták meg.

A Bizottság kormánypárti többsége támogatta a jelölteket. 1991. július 10-én Göncz Árpád köztársasági elnök azonban „lelkiismerete parancsának engedelmeskedve”– a médiában uralkodó zavaros viszonyokra és a hatáskörök tisztázatlanságára hivatkozva, nem írta alá az alelnökök kinevezését. Antall József az Alkotmánybírósághoz fordult, hogy az értelmezze a köztársasági elnök kinevezési jogkörét. A kinevezési törvény az MTI, az MTV és a Rádió vezetőinek kinevezését – eltérően a korábbi gyakorlattól – valóban kifejezetten a köztársasági elnök hatáskörébe utalta. A magyar Alkotmány azonban a parlamentáris kormányzásnak megfelelően a köztársasági elnökre nem ruházott végrehajtói hatalmat, mint ahogy politikai felelőssége sincs. Intézkedései – néhány kivételtől eltekintve – csak a kormány valamelyik tagjának ellenjegyzésével érvényesek. Az Alkotmány alapján tehát a köztársasági elnöknek a kinevezési törvényben megállapított jogköre formális, lényegében csak a jogszabályi feltételek meglétének vizsgálatára terjed ki.

Az Alkotmánybíróság 1991. szeptember 26-ai határozata (48/1991. [IX. 26.]) a miniszterelnök álláspontját igazolta. Ennek értelmében a köztársasági elnök akkor tagadhatja meg a kinevezést vagy a jóváhagyást, „ha alapos okkal arra következtet, hogy a javaslat teljesítése az államszervezet demokratikus működését súlyosan zavarná”. Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint a megtagadáshoz olyan súlyú indokok kellenek, mint az Országgyűlés rendkívüli összehívásához, vagy feloszlatásához.

Ezután Antall József változatlan formában ismét a köztársasági elnök elé terjesztette aláírásra az alelnökök kinevezési okmányait. A köztársasági elnök válaszában – nyilvánvalóan időhúzási szándékkal – jelezte, hogy „mérlegelési időre” van szüksége, és bekérte a Rádió és a Televízió működési szabályzatát. Több heti várakozás után a miniszterelnök újra az Alkotmánybírósághoz fordult, amely újabb határozatban a (8/1992. [I. 30.]) kimondta, hogy „a köztársasági elnök a kinevezési jogkörébe tartozó döntést [olyan] ésszerű határidőn belül köteles meghozni, amely annak megállapításához szükséges, hogy a kinevezés alkotmányos feltételei fennállnak-e. E határidő túllépése alkotmányellenes.” Ezzel egyértelművé vált, hogy az alkotmány értelmében Göncz Árpádnak az alelnökök kinevezési okmányait már fél évvel korábban, az első miniszterelnöki előterjesztéskor alá kellett volna írnia. [Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Budapest, Osiris, 2001. 485–490, 724–725, 756–760. Debreczeni József: A miniszterelnök. Antall József és a rendszerváltozás. Budapest, Osiris, 1998. 289–290.]

Antall József ekkor – visszavonulási lehetőséget kínálva a köztársasági elnöknek –, 1992. január 31-én visszaléptette az eredeti jelöltjeit és február 17-én újakat jelölt: a közéletben addig ismeretlen személyeket nevezett meg: Nahlik Gábor távoktatási szakembert az MTV és Csúcs László pénzügyi szakértőt a Magyar Rádió alelnökének. A köztársasági elnök 1992. március 2-kinevezte az alelnököket.

Úgy tűnt, a két legfőbb állami főméltóság csatáját a miniszterelnök nyerte. Döntését azonban a kinevezett alelnökök személyét illetően a hamarosan bekövetkezett események fényében vélhetően megbánhatta…