A rendszerváltást előkészítő Nemzeti Kerekasztal (NKA) tárgyalásain is felmerült a média működési keretei modern, demokratikus szabályozásának igénye. A Nyilvánosság és tájékoztatáspolitika nevet viselő bizottságban azonban nem sikerült megállapodni a nyomtatott és az elektronikus média egészét szabályozó új „tájékoztatási törvény” alapelveiről. Azoknak a politikai erőknek, amelyek a leginkább élvezték a sajtó szimpátiáját, nyilván kevésbé állt érdekében megbolygatni a médián belüli status quo-t. Ahogy Haraszti Miklós, a Szabad Demokraták Szövetségének (SZDSZ) fő médiapolitikusa az NKA időszakára való visszaemlékezésében* fogalmazott: „De a napirendet sikerült nekem meghatároznom, mert mi tudtuk, mit akarunk. (…) Én nem tartottam reálisnak, hogy a régi parlamenttel egy valódi, szabad sajtótörvényt el lehessen fogadtatni. Nem volt rá hajlandóság az MSZMP [Magyar Szocialista Munkáspárt] részéről se, más pártok pedig egyszerűen nem értették a feladatot”. Az új sajtó- és médiatörvény megalkotása így a szabad választások eredményeként összeülő országgyűlés és az új kormány feladatait gyarapította.

Az akkor érvényes alkotmány szerint a törvények jelentős része (még az évi költségvetési törvény is!) kétharmados parlamenti többséget igényelt. Az új koalíció a parlamenti helyeknek azonban csak 57%-át birtokolta. Ezért Antall József, a koalíció legnagyobb pártjának, az MDF-nek az elnöke, egyben miniszterelnök-jelölt – a nyilvánosság és saját pártja vezető grémiumainak kizárásával – a legnagyobb ellenzéki párt, az SZDSZ vezetőivel titokban paktumot (ún. MDF–SZDSZ-paktum) kötött. Ebben egy olyan alkotmánymódosításban állapodtak meg – ti. a koalíció és az SZDSZ együttesen rendelkezett az ahhoz szükséges kétharmaddal –, hogy a feles többséggel való kormányzást lehetővé teendő, jelentősen csökkentik az ún. alkotmányerejű, minősített többséghez kötött törvények számát, és a paktumban taxatíve felsorolták azokat a tárgyakat (alapintézmények, alapjogok, a média szabályozása is), amelyek szabályozása továbbra is csak kétharmados többséggel volt lehetséges. A paktum egyik melléklete külön szólt a médiáról.* Ebben deklarálták, hogy a „nemzeti televízió és rádió, illetve az MTI nem lehet pártpolitikai csatározások martaléka. Ezért a TV és a Rádió lehetőleg közös elnökét és két alelnökét a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki”. Ezt a gondolatmenetet vette át Indoklásában a médiaelnökök kinevezését szabályozó ún. kinevezési törvény (1990. évi LVII. tv.) is. A törvény a médiaelnökök jelölését a miniszterelnök, kinevezésüket pedig a köztársasági elnök jogkörébe utalta, de utóbbit miniszterelnöki ellenjegyzéshez kötötte. Ekkor még talán senki sem gondolta, hogy – a két legfőbb közjogi méltóság egyet nem értése esetén – a törvény értelmezése milyen alkotmányjogi bonyodalmakhoz vezet majd.

Antall József miniszterelnök jelölésével Göncz Árpád köztársasági elnök, – akinek a parlament általi köztársasági elnökké választása ugyancsak a paktumban foglalt alku része volt –, 1990 nyarán a politológus Gombár Csabát nevezte ki a Magyar Rádió, a szociológus Hankiss Elemért pedig a Magyar Televízió élére. A médiaelnökök jogállása – legalábbis (akkor még úgy tűnt) kinevezésük kivételével – teljesen tisztázatlan volt. Ez vonatkozott a két elnök gyakorlatilag mindenfajta jogi és politikai ellenőrzés nélküli irányítása alá helyezett Magyar Rádióra és a Magyar Televízióra is. Tíz év távlatából Hankiss Elemér így emlékezett vissza*: „a két újdonsült elnöknek gyakorlatilag teljhatalma volt. Ad absurdum véve a dolgot azt mondhatnám, hogy ha a két elnök történetesen cipőgyárrá akarta volna átalakítani a két médiumot, ezt nem lett volna könnyű jogi eszközökkel megakadályozni”.

A média hiányzó törvényi szabályozása ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy 1990 nyara után elmélyülhessen a médiaháborúnak nevezett konfliktussorozat…