Az új kormány és a média szerencsétlenül kezdődő viszonyának – persze – megvoltak az előzményei. A Nemzeti Kerekasztal (NKA) tárgyalásain – láttuk – a sajtó és az elektronikus média nem kapott megfelelő figyelmet. Az NKA tárgyalásait lezáró megállapodás aláírása után mind az utolsó állampárti kormány, mind az állampárt (MSZMP/MSZP), valamint az ellenzéki pártok között megindult a helyezkedés a média feletti befolyás megtartása, illetve megőrzése érdekében. 1989 novemberében a minisztertanács az elektronikus médiumok feletti felügyeleti jogát, az országgyűlési választásokig szóló mandátummal, egy Felügyelő Bizottságra (Kuratórium) ruházta [116/1989. (XI. 22.) MT. sz. rendelet], amelynek tizenöt tagja a választásokra készülő pártok, társadalmi szervezetek és a történeti egyházak delegáltjaiból került ki. A minisztertanács részéről az a Pozsgay Imre államminiszter felügyelte a Kuratórium munkáját, akinek köztársasági elnöki ambícióit az SZDSZ által kezdeményezett és többséget kapott ún. „négyigenes” népszavazás futatta zátonyra. (A népszavazáson feltett négy kérdés egyike arra vonatkozott ugyanis, hogy a köztársasági elnököt a választások eredményeképpen összeülő országgyűlés válassza-e meg. Már pedig a választások előtt megtartandó közvetlen elnökválasztáson a rendszerváltásban elévülhetetlen érdemeket szerzett reform-kommunista politikus jó eséllyel indult volna.) A Kuratórium felállítását az SZDSZ és a Fidesz támadta, és távol maradt az abban való részvételtől, mondván, hogy annak révén az elektronikus médiumok is a pártpolitikai küzdelmek színterévé válnak. A Televízió és Rádió dolgozóinak egy része, valamint az újságíró szakma hangadói is tiltakoztak a Kuratórium felállításának módja és személyi összetétele ellen.

Ezzel újabb front nyílott a média körüli „háborúban”: addig a rendszerváltást célul kitűző pártok küzdöttek a pártállami vezetéssel szemben, ettől kezdve az MDF és az SZDSZ, valamint holdudvaraik egymással szemben is igyekeztek a média feletti befolyásukat biztosítani. A törésvonalak a népi-urbánus ellentétek mentén kezdtek kirajzolódni.

Az SZDSZ aggodalma nem volt alaptalan. A média hatalmával leginkább tisztában levő ellenzéki formáció már hónapokkal a választásokat megelőzően szinte az összes politikai reklámidőt előre lekötötte a televízióban. Az új Kuratórium keresztülhúzta ez a számítást, és a választásokon induló pártoknak egyenlő időtartamú műsoridőt adott arra, hogy programjaikat a választópolgárok előtt bemutathassák. A Kuratórium által a Televízió élére állított elnökség intézkedése is sértette a status quo fenntartását kívánók érdekeit. A legfontosabb politikai műsorok, a Híradó és a A Hét éléről eltávolították Aczél Endrét, aki az elnökség élén álló Nemeskürthy István szerint megkérdőjelezte annak hatáskörét és megtagadta az együttműködést. A két politikai műsor jelentőségének megértéséhez figyelembe kell venni, hogy akkor csupán a Magyar Televízió két csatornája jelentette a televíziót, a kábelen nézhető helyi műsorok súlya jelentételen volt. A vasárnap esti A Hét című politikai magazin kezdési időpontjához családok százezrei igazították vasárnapi programjukat. A pártállami Televízióban kompromittálódott Aczél Endre főszerkesztő helyére Pálffy G. István került, akivel szemben viszont ellenzői azt hozták fel, hogy korábban a Híradó párttitkára volt.

Az SZDSZ az első szabad parlamenti választásokat elveszítette. Csak találgatni lehet, vajon akkor is így történt volna-e, ha a Televízió új elnöksége nem teszi meg ezeket a lépéseket…