A döntés alapját a 2002/22/EK irányelv, más nevén Egyetemes Szolgáltatási irányelv adja, az ebben foglalt must-carry szabályozás alapján a tagállamok meghatározhatják, hogy a műsorterjesztők műsorszórási kapacitásuk egy részét egyes médiaszolgáltatások (akár ingyenesen történő) továbbítására tartsák fenn.

Az irányelv 31. cikkének megfogalmazása szerint a tagállamok ésszerű továbbítási kötelezettségeket írhatnak elő a rádió- vagy televízió-műsorok szétosztására szolgáló elektronikus hírközlő hálózatokat szolgáltató vállalkozások számára, amennyiben ezek egyértelműen meghatározott közérdekű célok elérését szolgálják, szükségesek, arányosak és átláthatók. A kötelezettség azokra a platformokra alkalmazható, amelyeket a felhasználók jelentős hányada használ rádió- és televízió-műsorok vételének fő eszközeként. Az irányelvnek csak a preambuluma nevesíti a kábeles, a műholdas és a digitális földfelszíni platformokat, konkrétan nem fogalmaz meg technikai kritériumokat arra vonatkozóan, hogy milyen típusú platformokra alkalmazható kötelező előírás, így tehát a tagállamokra van bízva, hogy milyen módon ültetik át a szabályozást saját jogrendszerükbe. Ez egyébként megfelel a 2002/21/EK irányelvben megfogalmazott technológia-semlegesség követelményének.

Lengyelországban a friss döntés értelmében a 7 kötelezően terjesztendő csatornát (3 közszolgálati, valamint 4 kereskedelmi televíziót) az IPTV-szolgáltatóknak is fel kell vennie a műsorcsomagjába. A KRRiT elnöke, Jan Dworak, hozzátette: az új szabályozás csak a 100 ezer előfizetőnél többel rendelkező szolgáltatókra vonatkozik.

Magyarországon az Mttv. 73–77. szakaszai szólnak a médiaszolgáltatások továbbításának kötelezettségéről. Ez alapján „továbbítási kötelezettség terheli a nyilvánosság számára rádiós és audiovizuális médiaszolgáltatás közvetítését végző átviteli rendszeren, hálózaton műsorterjesztési szolgáltatást nyújtó műsorterjesztőt.” A törvény megfogalmazása szerint ebbe a körbe tartozik minden olyan szolgáltató, melyet a felhasználók széles körben igénybe vesznek, ezek közül nevesíti a kábeltelevízió-hálózatokat, a műholdas, a digitális földi sugárzású, valamint az Internet Protokoll (IPTV) rendszereket is, amennyiben szolgáltatásuk jellemzői megegyeznek más műsorterjesztéssel. Hazánkban így erre a négy platformra automatikusan vonatkozik a továbbítási kötelezettség, más platformokat illetően a Médiatanács határozatban állapíthatja meg kötelezettség fennállását, amennyiben a rendszeresen végzett ellenőrzés eredményeként ezt szükségesnek találja.

Lengyelországgal ellentétben tehát többek között az internet alapú szolgáltatók is a must-carry szabályzás hatálya alá tartoznak, így a 4 közszolgálati televízió- (valamint 3 rádió-) csatornát nekik is ingyenesen hozzáférhetővé kell tenniük, emellett a helyi szolgáltatókkal való szerződéskötési kötelezettség is terheli őket. A Médiatanács egyébként közérdekű médiapolitikai célok érdekében must-carry státusszal ruházhat fel további két médiaszolgáltatást is.

Más európai országokban is létezik hasonló szabályozás, az irányelvet azonban nem mindenhol ugyanúgy implementálták a helyi jogrendszerbe. Romániában az audiovizuális törvény szerint minden kábeltelevízió-szolgáltatónak kötelező biztosítania a román közszolgálati televízió összes csatornájának elérését, a szállított csatornák 25%-át pedig nézettségi sorrendben a hazai kereskedelmi tévécsatornák teszik ki. Emellett két helyi és két regionális adót, valamint azokon a területeken, ahol egy kisebbség aránya eléri a 20%-ot, az adott kisebbségi nyelven sugárzó adót kell kötelezően szolgáltatni.

Finnországban a digitális földfelszíni és kábelhálózatok ingyenes továbbítási kötelezettsége kiterjed az adott régió területén egyébként fogható közszolgálati televízió- és rádió-szolgáltatásokra, a minisztérium által kiadott engedéllyel rendelkező országos műsorszolgáltatókra, valamint meghatározott, az előbbiekhez kapcsolódó kiegészítő szolgáltatásokra is.

Svédországban a must-carry szabályok csak a kábeles műsorterjesztésre vonatkoznak. A hatályos szabályozás szerint ilyen státusszal rendelkezik a négy közszolgálati csatorna, valamint a kábelszolgáltató köteles továbbítani egy olyan országos műsorszolgáltatási engedéllyel rendelkező (főként kereskedelmi) csatornát, amely szerződésben vállal bizonyos – a kiegyensúlyozott tájékoztatásra, a programválaszték sokszínűségére és hírműsorok közvetítésére vonatkozó – kötelezettséget.

A holland médiajog szintén csak a kábelszolgáltatókra ír elő hasonló jellegű kötelezettségeket, a digitális földfelszíni műsorterjesztésre és a műholdas műsorterjesztésre nem. Továbbítási kötelezettség alá tartoznak a hollandon kívül a flamand közszolgálati adók is (összesen 5 csatorna), valamint a körzeti és a helyi csatornák. Mindezek mellett a helyi szinten működő programbizottságok 25 csatornából álló alapcsomag-ajánlásokat javasolnak a műsorterjesztőknek, melyektől el lehet térni, ez esetben azonban a médiahatóság vizsgálhatja, hogy a szolgáltató indokoltan utasította-e vissza a programbizottság ajánlását.

Németország a kábelkapacitások, különösen az analóg erőforrások felhasználásával kapcsolatban más tagállamokban alkalmazott gyakorlattól eltérő megoldást követ, a szövetségi államnak a digitális műsorterjesztési platformok szabályozásánál igen széles mozgástere van. Az ezekre vonatkozó előírások technológia-semlegesen, azaz minden platformra kiterjedően és föderális szinten kerültek meghatározásra a tartományközi szerződésben. Ezenkívül eltérő szabályozás vonatkozik az analóg szolgáltatásokra (mivel azokra az egyes tartományok eltérő médiahatóságai külön előírásokat fogalmaznak meg), illetve a digitális műsorszolgáltatásra az erről szóló tartományközi szerződés alapján. Az elektronikus médiaszabályozásra vonatkozó tartományközi szerződés, a Rundfunkstaatsvertrag viszont csak követendő elveket fogalmaz meg, melyeket a tartományi médiahatóságoknak figyelembe kell venni a részletszabályok megállapításánál, így a kötelezően terjesztendő szolgáltatásokra vonatkozó szabályozás igen összetett és szerteágazó.