A Belgrádtól 30 kilométerre délnyugatra fekvő Obrenovac lakosságát már az esőzések második napján, a médián keresztül figyelmeztették arra, hogy árvíz várható, és ki kell majd őket telepíteni. A helyiek közül viszont sokan nem akarták elhagyni otthonaikat,  amikor azonban a hatalmas árhullám elérte a települést, mindenki azt akarta, hogy mentsék ki. A hatóságok is egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tettek, hol arra szólítva fel a lakosságot, hogy maradjanak otthon, hol pedig a teljes kitelepítést sürgetve. A katasztrófa sokkal nagyobb arányú volt, mint azt feltételezték, és emiatt gyorsan eluralta a médiát a felelősök keresése és a kölcsönös vádaskodások. A média azonban ezen túlmenően is a társadalmi és politikai csatározások alanyává és színterévé vált.

Az áldozatok emlékére elrendelt háromnapos országos gyász okán a szerbiai médiahatóság (RRA) úgy rendelkezett, hogy a hazai televíziók és rádiók kizárólag hírműsorokat, riportokat, politikai témájú műsorokat, illetve komolyzenei koncerteket közvetíthetnek. A külföldi adók műsorstruktúrájára viszont a szerb kormány döntése értelemszerűen nem hat, így a szolgáltatók többsége úgy döntött, inkább lekapcsolja azokat. A közösségi hálókon és a televízióadók, illetve a szolgáltatók internetes oldalán is több ezer televíziónéző fejezte ki elégedetlenségét, amiért az előfizetésében szereplő adók nem voltak foghatók. Így a Vajdaságban például kábeltelevízión az M1 kivételével egyetlen magyarországi csatorna sem volt nézhető, a horvát kisebbség pedig egyetlen anyaországi csatornához sem tudott hozzáférni. Az elégedetlen televíziónézők azt is nehezményezték, hogy azok a csatornák sem nézhetők, amelyekért az alapdíjon felül kell fizetni. A korlátozás nem válogatott túl szofisztikáltan, így nem csupán az olyan adók tűntek el a képernyőről, amelyek esetleg tényleg szórakoztató tartalmakat sugározhattak, hanem a tematikus, tudományos és ismeretterjesztő csatornák is. A tiltakozók egy része a kisebbségek elleni támadásként értékelte a lekapcsolásokat, de a közösségi oldalakon megjelent kritikák azért is bírálták a szolgáltatókat, mert lépésükkel „kikényszerítik a gyászt, pedig az mindenkinek a magánügye kellene, hogy legyen.”

A szolgáltatók a médiahatóság kérésére, illetve utasítására hivatkoztak. Rodoljub Šabić adatvédelmi biztos éppen erre vonatkozóan kért pontosítást, s arra szólította fel a szerb médiahatóságot, hogy hivatalosan is közölje álláspontját, miszerint „javasolta” vagy „kötelezővé tette” a szórakoztató tartalmakat sugárzó adók lekapcsolását. A közleményben Šabić úgy fogalmazott: Egyes szolgáltatók arra hivatkoztak, hogy a RRA utasításainak megfelelően jártak el, amikor bizonyos tévécsatornák kikapcsolása mellett döntöttek. Ám a szolgáltatások igénybe vevői ezt a magyarázatot nem tudják elfogadni, és nem találnak semmilyen jogi indoklást erre a döntésre, hiszen a csatornák többsége (dokumentum, oktató jellegű, történelmi és tájékoztató jellegűek) nem ütközik az RRA által sugallt javaslatokkal. Így többen a műsorszolgáltatók döntésére úgy tekintenek, mint a tájékozódás megakadályozására, valamint a szerződéses viszony megszegésére, illetve annak a szolgáltatásnak a megrövidítésére, amelyért fizetnek.

A korlátozásra a magyarok lakta vidékeken is sokan reagáltak, így a Magyar Szó napilap olvasói is számos levélben, internetes bejegyzésben tiltakoztak. Természetesen senki nem vonta kétségbe a kegyelet diktálta normákat, csupán a hatósági túlkapások ellen tiltakoztak. A hatóságok ellen, amelyek Szerbia polgárainak elterjedt vélekedése szerint, a krízis során egyáltalán nem álltak a helyzet magaslatán és az általános kapkodásban, szervezetlenségben olyan marginális színtereken „keménykednek”, mint a külföldi tévécsatornák nézhetősége. Sokan ugyanis úgy gondolják Szerbiában, hogy a súlyos anyagi és emberi áldozatok megelőzhetőek lettek volna, ha az illetékesek tudják és teszik a dolgukat, ezzel szemben a magyar vagy horvát televíziók elnémítása nem old meg semmit, és csak feleslegesen borzolja a kedélyeket.