Az internet kőművesei között is kevesen vagyunk, akik képesek szépséget (sőt akár fenséget) látni egy kódban. Nem kell rögtön a Mátrixból ismert oszlopokban lefutó karakterek mögött a vörös ruhás nőre gondolni, ott van pl. a CSS Zen Garden kezdeményezés, a kód tisztaságát ellenőrző alkalmazások, illetve a W3C-s ikonok, vagy akár a WordPress, amelynek honlapján a jobb alsó sarok állandó eleme a „Code is Poetry” krédó. A Facebook valószínűleg csak a geekek egy csoportja számára tűnik műalkotásnak, akármekkora szellemi teljesítmény kellett is létrehozásához, így aligha jutna sokaknak eszébe egy posztban emlegetni Arthur C. Dantót a közösségi oldallal: a fenti allúzió alapjául szolgáló Danto-mű (A közhely színeváltozása. Budapest, Enciklopédia, 1996, fordította Sajó Sándor) alapvetően a műalkotásokról szól, azonban tanulmányozása talán árnyalhatná a közhelyekről alkotott elképzeléseket is – mind a felhasználók, mind a szabályozók fejében.

Hétfőn arra kérte az ország telekommunikációért felelős vezetője, Beg Zsukorov az összesen egy tucat tádzsik internet- és mobilszolgáltató céget, hogy tegyék elérhetetlenné hálózataikon ezt a szolgáltatást, ugyanis, mint mondta, valósággal izzott a telefonja a lakossági panaszok áradatától, amely az oldalra vonatkozóan érkezett. Zsukorov bizonyítékokkal ugyan nem támasztotta alá, de a Reuters riporterének azt mondta, hogy a fizetett mocskolódók közül néhányan posztonként 5–10 ezer dollárt kaptak. A Facebook a gyalázkodás melegágya, és az ország prominens személyiségeinek: akadémikusoknak, orvosoknak és a kulturális életben kiemelkedő szerepet játszó személyiségeknek elegük van a sárdobálásból, amely ezek az oldalon folyik. Elemzők szerint az 1992 óta regnáló Emomali Rahmon államfő már a jövő évi választásokra készül, amikor minden személyével és pártjával (Tádzsik Népi Demokratikus Párt) szemben megfogalmazott kritikát megpróbál száműzni a közbeszédből. Néhány hónapja megalakult egy önkéntes internetfigyelő testület is, de ennél aggasztóbb, hogy az elmúlt három évben több mint másfélszáz embert börtönöztek be szélsőségesség vagy az állam megdöntésére irányuló kísérlet vádjával, és az Amnesty International is kampányol az emberi jogok védelmének érdekében, kifogásolva pl. az Amparo, a fiatal tádzsik jogászok szövetségének bezáratását, amely információkat próbált gyűjteni és nyilvánosságra hozni a korhatár alatti besorozásról és a katonai szolgálat alatt a besorozattakat érő durva bánásmódról.

A tádzsik kormány idén márciusban egyszer már 10 napra letiltotta a Facebookot, ugyanígy a RIA Novosti hírügynökséget és a Rossiya-24 televízióállomást, azonban azokat nem tette újra elérhetővé. A Facebook területi illetékese szerint a cég áttekinti a helyi működést, de egyelőre nem tervez viszontlépést. A közösségi média erejének növekedését lehet kiolvasni abból, hogy az elmúlt fél évben mintegy negyedével nőtt a Facebook-felhasználók száma, az adatok azonban mást is mutatnak: 5,87%-os internet-penetráció mellett 0,55%-os a teljes helyi FB-regisztráció, ami aligha nevezhető magasnak, vagy elég magasnak ahhoz, hogy a tádzsik kormány a nyilvánosság ilyen súlyos korlátozásával hívja fel ismét magára a nemzetközi figyelmet. A ma már majdnem 42 ezer fős tádzsikisztáni nem az egyetlen FB-közösség, amelyet megfosztottak platformjától: több ország vezetőségének is kiegyensúlyozatlan a Facebookhoz fűződő viszonya. Korábban pl. Szaúd-Arábiában, Szíriában, Iránban, Bangladesben, Kínában, Észak-Koreában és Vietnámban kellett az embereknek akár csak ideiglenesen is más módot találnia a kapcsolattartásra; hasonlóképp került tiltólistára egyes országokban pl. a BBC, a Badoo, a Google, a Gmail vagy a YouTube. Az eredmény ugyanaz, az ok korántsem: az egyik esetben tényt, a másikban potenciált szankcionáltak.

Zsukorov nem indokolta, miért ezt az utat választotta a kifogásolható tartalmak eltávolítására, ellenben azt nyilatkozta, hogy ha van a Facebooknak tulajdonosa, akkor jöjjön el Dusanbéba, szeretne vele elbeszélni. A politikai rezsimet és diskurzusát is kár lenne egy efféle mondat alapján megítélni, néhány kérdés azonban választ érdemelne, pl. a sértő tartalmak és a gyűlöletbeszéd eltávolítására a Facebook felszólítható – miért nem ezt az utat választotta a tádzsik kormány?; a közösségi médiumok egy részének lényegi része az anonimitás, azonban a Facebook alapvetően nem ez a terep: a jogsértő személyek ellen megalapozott vádak alapján büntetőjogi eljárást lehetne indítani, ellenben a néhány vélt jogsértő miatt egy egész közösséget büntetni nem más, mint a kollektív bűnösség elvének alkalmazása, főként, ha vannak információik arra vonatkozóan, hogy valaki pénzelte a hecckampányt – miért nem őt, őket vonták felelősségre?; vajon a tádzsik FB-felhasználók közül mennyi a „prominens” személy, és ha elég nagy a tudásuk ahhoz, hogy e nép kulturális képviselői lehessenek, miért nem ők tiltakoztak a Facebooknál?; vagy netán: ha ekkora a társadalmi támogatottság, miért nem ad lehetőséget a tádzsik kormány arra, hogy a trollokat az internetes társadalom maga vesse ki magából, maga reagáljon az oda nem illő tartalmakra, maga szabályozza a saját közbeszédének minőségét?; vajon mekkora bevételtől esnek el azok a hirdetők, akik a tádzsik FB-oldalakon hirdettek eddig, és akik érdekeit erőteljesen sértheti a kormánynak a gazdasági életbe retorika és stílus (vö. Danto) alapján való beavatkozása, és e cégeket hogyan, milyen áron kárpótolja a kormány?; megengedheti-e még manapság magának bárki azt a luxust, hogy ne legyen tisztában azzal, hogy attól, hogy a Facebookot, a Google-t vagy akár az egész internetet bojkottáltatja, a közbeszéd, a nyilvánosság még nem szűnik meg országában, sőt ezzel újabb, nyomós érvet ad a hazai és nemzetközi tiltakozásra? Vajon a kritika elég éles fegyver-e 41800 ember kezében másik 7,1 millióval szemben, hogy a szavak puszta erejével változtasson meg egy olyan rendszert, amely minden bizonnyal az egész közösség érdekét szem előtt tartva, a lehető legnagyobb jó elérése érdekében munkálkodik? A kérdések természetesen költőiek. Ahogyan a kódolás is művészet.