A vajdasági magyar médiában uralkodó közérzet tehát „kiemelkedően rossz” (eredeti idézet a tárgyalt médiaközegből). Többen egyenesen kijelentik, hogy nincs sajtószabadság, hiszen politikai diktatúrában nem is lehet. Ez ismerős lehet az anyaországi olvasónak, hiszen az elmúlt időszakban ő is gyakorta olvashatta, hallhatta ugyanezt Magyarországgal kapcsolatban. Mégpedig külföldi és belföldi forrásból egyaránt. (Fel is merülhetett benne a gyanú, hogy a nevezett források netán egyazon „anyabuzgárra” vezethetők vissza…) Eközben persze úgy teszünk, mintha sohasem láttunk volna diktatúrát (pedig az anyaországi negyven fölöttiek és a szerbiai harminc fölöttiek még bizonyosan láttak) hiszen evidens, hogy valódi diktatúrában nem lehetne folyamatos sajtókampányban a sajtószabadság hiányára panaszkodni. A felületesség, az elképesztően megnövekedett ingerküszöb immunissá teszi a véleményformálót és „véleményformáltat” egyaránt. Nincs az a kilógó lóláb, ami szemet szúrna.

A politikai diktatúra emlegetése azonban sok mindenre jó: olyan mumus, amivel divat riogatni a médiában és mindig el lehet vele érni bizonyos hatást. Az elégedetlenek (és ki nem az?) mindig vevők egy jó kis diktatúrázásra. Igaz, az elégedetlenség sokrétű és sokféle, de egy ilyen hívószónak nehéz ellenállni, még akkor is, ha valójában nem a teljes rendszerrel, hanem teszem azt a kormánnyal vagy az önkormányzattal vagyok elégedetlen. Másrészt a diktatúra mumusa mögé jól el lehet bújni – miért is nem teszünk valamit az általunk helyesnek tartott célokért, mert hiszen nem lehet: diktatúra van.

Valójában, amikor tényleg diktatúra volt, a vajdasági magyar sajtó, lehetőségeihez mérten, így vagy úgy, igyekezett helytállni. Megtalálta a módját, hogy valamiben jó legyen, ha nem is tehetett meg mindent, tette, amit lehetett. (A legutóbbi diktatúrában, a Milošević uralta időkben, ennél még többet is.) Mostanában a diktatúrázás a politikai lövészárok-szindrómát hivatott még drámaibbá tenni. Vagyis a politikai árok két oldalán álló médiumok kölcsönösen kizárólagos módon fogadnak be, illetve rekesztenek ki bizonyos szerzőket, ügyeket, gondolatokat és eseményeket. Ha valamelyik fél a demokrácia ingajárása folytán ellenőrzése alá tudja vonni a médiumok egy részét, akkor a kimaradók diktatúrát kiáltanak. Akár igazuk is lehet annyiban, hogy a vélemények sokszínűsége valóban a sajtószabadság fokmérője és mindenkor elvárható, hogy a hatalmi helyzetben lévő fél teret engedjen a más politikai vagy egyéb véleményen lévőknek is. A helyzet viszont az, hogy a monopólium (szerencsére) sohasem teljes és az új médiumok megjelenésével immár soha nem is lehet teljes. Ellenben az ellentábor médiája éppen olyan kizárólagos, mint a pillanatnyilag hatalmon lévőé, sőt, az is triviális tapasztalat, hogy a kocka fordultával, hatalmi pozícióban ugyanúgy viselkedik, mint a másik. Mivel a régi, jól bevált, igazi nagy mumus, a múlt nagy diktátora, az állam végeredményben kivonult erről a porondról, a harcot immár a közösségen belül kell megvívni. A belső polarizáltság, amit kárhoztatni szokás, nem okvetlenül ördögtől való, éppen a demokrácia ismérve, de ennek kezelésére, a múlt öröksége miatt sem a politikai elit, sem a média nincs felkészülve. Innen adódhat a paradoxon, hogy miközben megszűnt a korábban mindendre kiterjedő állami ellenőrzés, a közösség a rá bízott médiatérben nem tudta megteremteni és fenntartani a többé-kevésbé mindenki számára elfogadható demokratikus normákat. Sőt, ahogyan tapasztaljuk, egyesek időről-időre egyenesen diktatúrát kiáltanak. Az öröklött reflexek és mechanizmusok tovább élnek, a médiatér mérete és viszonylagos elszigeteltsége miatt pedig talán még azok a normák sem igen érvényesülnek, amelyeket az európai gyakorlat és demokratikus szokásjog előír. (Amelyeket még a leggyakrabban elfogultsággal vádolt elektronikus állami vagy pártmédiumok is igyekeznek betartani, pl. a politikai szereplők arányos megoszlását a hírműsorokban.)

Ilyen körülmények között ritka a józanságra intő, változtatásra biztató szó vagy elemzés, ami felül tud emelkedni a politikai, világnézeti betagozódásokon. Ilyen például Papp P. Tibor jegyzete a Vajdaság.ma portálon, amelyből érdemes idézni egy bekezdést:

»Szerencsésebb lenne egy ilyen, a saját hibákat elbagatellizáló és a másik félét felerősítő diskurzus helyett a vajdasági magyar média rossz közérzetének okait is kibeszélni végre. Ezek szerintem abban gyökereznek, hogy nem sikerült a főhatalom által ’lepasszolt’ kisebbségi médiatérben olyan, pl. az USA gyakorlatában meglévő, liberális intézményeket kialakítani, amelyek a rendelkezésre álló felületeken szavatolni tudnák a közösség érdekeit képviselni kívánók tartalmi korlátozásoktól mentes, párhuzamos megjelenését. Annak teljes szélességében: az Árgustól, a Délhíren és a Napló Körön át, a Vajdasági SkaCcokig. Ez azért sem jöhetett létre, mert a saját, az „igazi” diktatúrából átmentődött hagyományaink legendákkal övezett ’legjobb időszakaiban’ sem tudtunk soha toleránsan eljárni. Nincs kultúrája nálunk a horizontális sokszínűségnek. A médiapolitikai játszmák, vezéreljék azokat régi mogulok vagy feltörekvő titánok, mindig is a többiek kiszorítására koncentráltak.«