Korábbi blogbejegyzésünkben arról számoltunk be, hogy az Európai Bizottság által ambicionált uniós médiaszabályozási reformnak milyen újabb terméke született a Centre for Media Pluralism and Media Freedom (CMPF) gondozásában. A CMPF által készített jelentés az említett reform jogi megalapozását szolgálta, ami egyben az uniós a hatáskörbővítés jogi lehetőségének vizsgálatát jelenti a média területén.

Az EP állásfoglalás is ebbe a sorba illik. Az állásfoglalásból úgy tűnik, hogy a Parlament a CMPF-jelentés javaslatai közül az Alapjogi Chartát választotta mint beavatkozási, hatáskörbővítést megalapozó eszközt. Érvelésében is hasonló metódust követ: utal a Charta kötelező erejére, valamint az Európai Emberi jogi Egyezménnyel (EEJE) való összefüggésére, és egyben a Bizottságot jelöli meg a Chartában foglalt jogok végrehajtásáért felelős uniós intézményként  (Állásfoglalás G, Q, 5–6. pontok).

A beavatkozás végrehajtása, azaz a jogalkotás alapjául a már meglévő uniós jogszabályt az AVMS irányelvet választotta, feladatot adva a Bizottságnak annak felülvizsgálatára és – a jogalkotási tárgykörök megjelölésével – módosítására (Állásfoglalás 33–35). Összhangban az eddigiekkel, az állásfoglalás egyértelműen felvállalja, hogy az uniós médiapolitikát képviselő Bizottságnak nemcsak az egységes belső piac megteremtéséért kell mindent megtennie, hanem a közérdekű célok megvalósításáért is, ami lényegében a tagállami médiapolitikák lényegét jelenti (Állásfoglalás 34.).

A megjelölt szabályozási tárgykörök közül a médiakoncentráció kezelése emelkedik ki. Az állásfoglalás adottnak veszi a média koncentráltsága és sokszínűsége közötti összefüggést, a koncentrációból eredő, médiára gyakorolt gazdasági befolyást éppoly károsnak tartja, mint a politikait (Állásfoglalás 14., 35.) és azt az elméletet vallja magáénak, hogy az általános versenypolitika és -szabályozás nem képes kezelni a kereszt-médiatulajdonlási problémákat, ezért speciális (média)szabályozási eszközök szükségesek, így például sokkal alacsonyabb tulajdonlási küszöb megállapítása (Állásfoglalás 17–18.). Ennek megfelelően az EP közös minimumszabályozást javasol a területen, és arra is utal, hogy a Bizottság nem egyszer – sikertelenül – nekifeszült már e kérdés rendezésének, ugyanakkor az tagállami ellenállásba ütközött (Állásfoglalás 19., 35.).

A javasolt jogalkotási tárgykörök közül a másik jelentős pont a médiaszabályozó-hatóságok intézményi függetlenségének biztosítása (Állásfoglalás 9.). Az AVMS irányelv megalkotásakor újdonságként került az EU-s szabályozásba a médiaszabályozó-hatóságok kérdése, és míg az első olvasatban részletesebb szabályozás vonatkozott volna rájuk, addig a végleges szövegbe – az irányelv végrehajtásával kapcsolatos feladataik kivételével – már lényegében csak elvek fogalmazódtak meg az intézményrendszerrel kapcsolatban, és alapvetően azt a tagállami szabályozásra bízta az uniós jogalkotó.

Az állásfoglalás azt javasolja a Bizottságnak, hogy az AVMS irányelv módosításakor – követve a Keretirányelv hírközlési szabályozóhatóságokra vonatkozó megoldását – közös, irányelvi szabályozással biztosítsa a médiaszabályozó hatóságok függetlenségét (Állásfoglalás 34.). Ennek megvalósítására csak akkor látunk esélyt, tekintettel a tagállamok közötti szabályozási hagyományok közötti eltérésekre és a szabályozott terület kulturális jellegére is, ha a közös szabályozás minimumszabályokra szorítkozik.

Ennél lényegesen lazábbnak és talán megvalósíthatóbbnak tekinthető az állásfoglalás azon javaslata, hogy uniós szinten hozzanak létre egy egyesületet (European Regulators’ Association), hiszen ebben az esetben a szabályozóhatóságokra bízná az EP a rájuk vonatkozó sztenderdek harmonizálását (Állásfoglalás 37.). Azonban ennek sikerét kétségessé teszi az a tény, hogy az EP itt a Bizottság 10 évvel korábbi tervével állt elő ismét – akkor csoportnak (European regulators group) nevezett szabályozóhatóságokat tömörítő szervezetben gondolkodott a Bizottság, és érezhetően ez lett volna az első lépés a médiafelügyeleti rendszer európai szintre emelése felé. Talán éppen azért nem valósult ez meg, mert az uniós törekvés a hatóságok függetlenségét sértette volna – elég ha belegondolunk, hogy a hatóságoknak vannak regionális nemzetközi szervezetei, az európai például az EPRA.

Jelentősen tágítaná az AVMS irányelv kereteit, ha bekerülne a keresőmotorok (értsd: hírgyűjtő oldalak és egyéb közvetítőszolgáltatók) szabályozása is a jogszabályba, ahogyan erre az állásfoglalás javaslatot is tesz (Állásfoglalás 29.). A szabályozás indokoltságát abban látja, hogy sérül a tájékozódás joga, hiszen ezek a vállalkozások – gazdasági megfontolásból – szűkítik az információkhoz való szabad hozzáférést.

Az állásfoglalás által javasolt jogalkotási folyamat további fontos eleme, hogy a Bizottságnak közleményt kell kibocsátania a 2009-ben kidogozott Médiapluralizmus monitor alkalmazására (Állásfoglalás 35.). A közlemény az eszköz alkalmazásának elfogadtatására tett kísérletnek minősíthető, ami azt jelentheti, hogy a Bizottság véleményt tud formálni adott tagállamban érvényesülő médiaszabadságról, médiapluralizmusról és közvetve az adott demokrácia állapotáról is. Mindez a Bizottság által a tagállamokkal szemben indítható eljárásoknak megalapozásául szolgálhatna.

A kiemelt témák mellett az állásfoglalás érinti a rágalmazás dekriminalizálásának kérdését, az újságírók jogállását, a közszolgálat helyzetét. Összességében megállapítható, hogy a Bizottság médiapolitikai ambíciói újabb fázisba értek, ezért külön figyelmet érdemel, hogy mennyiben hajtja végre az EP állásfoglalásában foglaltakat, milyen jogalkotási lépései lesznek a közeljövőben.