Ezen jog, vagyis eredeti nevén a „right of publicity” az Amerikai Egyesült Államokban a személy számára a magánélet védelméhez biztosított jog. Ez alapján „az egyén megakadályozhatja a személyiségének hozzájárulása nélküli kereskedelmi célra való használatát és biztosítja számára azt, hogy személyiségének megjelenési formáira vonatkozó kizárólagos hasznosítási jogot biztosítson más személyek számára, akik ezt harmadik személyekkel szemben is kikényszeríthetik. A kereskedelmi értéket hordozó ismert személyek a nevük, képmásuk, hangjuk stb. marketing célú felhasználását ellenérték fejében engedélyezhetik és ezzel a személyiség e megjelenési formáiból a szellemi alkotásokhoz fűződő jogokhoz hasonló.” (Menyhárd Attila: A magánélethez való jog – a szólás- és médiaszabadság tükrében, kézirat, 2014.)

Az ügy tényállása szerint egy haldokló édesanyáról lánya annak beleegyezése nélkül blogot vezetett, melyben nem mindig pozitívan nyilatkozott beteg anyjáról. Miután az édesanya meghalt, másik gyermeke megkérte nővérét hogy többet ne blogoljon családi történeteket vagy képeket eltávozott anyjukról, ő azonban ezt megtagadta és több posztot is megjelentetett. Ezután indítványozta a fiatalabb gyermek a bíróságnál, hogy anyja nevében szeretné gyakorolni annak nyilvánossághoz fűződő jogát, és el szeretné távolíttatni a róla megjelenő bejegyzéseket.

Áprilisi döntésében a bíróság nem csak a nyilvánossághoz való jogot ismerte el, hanem ezzel kapcsolatban két precedens-értékű megállapítást is tett. Egyrészt meghatározta, hogy ezen jog nem csak a híres vagy hírhedt személyek képmására vagy nevére vonatkozik, hanem minden egyes embernek joga van ahhoz, hogy eldöntse kinek és milyen mértékben engedélyezi azok kereskedelmi célú felhasználását. Ezzel az amerikai (legalábbis az arizóniai) magánszféra-védelem az eddigieknél komolyabb kihívások elé állítja a hirdetőket, ugyanis meg kell bizonyosodniuk arról, hogy a hirdetéseikben, reklámaikban szereplő személyek mind megfelelően hozzájárultak szereplésük ilyen célú felhasználásához, beleértve a manapság egyre inkább elterjedő utcai vagy rejtett kamerás kampányokat.

A másik fontos megállapítása a bíróságnak az, hogy a nyilvánossághoz való jogok a személy halála után is továbbélnek. A kaliforniai bíróságok gyakorlatához hasonlóan (egyben a new york-i gyakorlattal szembemenően) kimondta, hogy bár alapjában véve a nyilvánossághoz való jog személyhez fűződő jognak minősül, mely nem átruházható, és nem gyakorolható családtagok által sem (kivéve amennyiben ők is sértettek), az érintett személy halála után történő jogsértések ellen nyilvánvalóan nem tud fellépni, így arra csak az örökösnek van lehetőségük. A jogsértés ellen való fellépés kizárása viszont veszélyeztetné a jogbiztonságot, így a bíróság úgy ítélte meg, hogy az elhunyt lányának joga van keresetet indítani voltaképp az elhunyt nevében.

A bíróság azonban kísérletet tett a nyilvánossághoz való jog és az Első Alkotmánykiegészítésből eredő szólásszabadság közti ellentét feloldására is, ugyanis különválasztotta a képmás vagy név pusztán kereskedelmi felhasználását és „kifejező” felhasználását (commercial/expressive use). Kifejtik, hogy nyilvánvalóan jogsértő az, ha engedély nélkül valakinek a képmásával reklámoznak egy terméket vagy ha azt rányomtatják egy müzlis-dobozra. Azonban nem jogsértő, ha például valakiről engedély nélkül jelentetnek meg egy életrajzot, ugyanis azt a szerző a szólásszabadsághoz való jogának gyakorlása során hozta létre, mellyel elsősorban gondolatait, saját magát kívánja kifejezni. Utóbbi típusú felhasználás akkor sem jogellenes, ha abból kereskedelmi bevétele származik, legyen az akár film, könyv vagy egy blog, ugyanis a felhasználás természete alkotó jellegű.

A konkrét ügyben tehát a bíróság amellett, hogy megállapította a fent említett elvi jelentőségű tételeket, elutasította a blogbejegyzések eltávolítására irányuló keresetet, mondván azok nem kereskedelmi, hanem „kifejező” felhasználás tárgyai. Sok szürke folt maradt azonban még, ugyanis például nem tisztázott a natív reklámok (native advertising) helyzete, amikor is a hirdetők szerkesztett tartalomnak, újságcikknek, riportnak álcáznak egy reklámot. Ilyenkor ugyanis a tartalom minősülhet „kifejező” természetű alkotásnak, ellenben végtére is kereskedelmi célú hirdetésről van szó. Az ilyen új esetek eldöntése azonban már más bíróságok dolga lesz a jövőben.