Az elmúlt másfél évtized népszerű témája volt az internet és az információtechnológiai újdonságok behatolása az oktatásba, ezek hatása a tanulók hozzáállására, valamint a képzésekre. A téma alapvető kérdése, hogy a klasszikus képzési rendszerek és módszerek meghaladhatóak-e. Annak elismerése gyorsan megtörtént, hogy az információtechnológiai újdonságok alkalmazása az oktatásban, illetve az elektronikus tanulás megannyi előnnyel jár.

1. Online egyetemi szolgáltatások. Először is, bár most nem ez az elsődleges témánk, nem mehetünk el amellett, hogy az egyetemeken-főiskolákon már nagyon sok szolgáltatás könnyíti a hallgatók, oktatók és az adminisztráció dolgát. Szinte a vízözön előttinek tűnik saját tapasztalatunk a kilencvenes évek végéről, a vizsgajelentkezésre való sorban állásról, a teljesen papíralapú ügyintézésről (a folyosókon való dohányzásról stb., de ne térjünk el a tárgytól). Ehhez képest a mai egyetemek szinte internet-egyetemeknek számítanak, legalábbis abban az értelemben, hogy a hallgató világháló nélkül jóformán lemarad az egyetem és a polgárai közötti kommunikáció jó részéről.

Valami azért mégiscsak maradi a felsőoktatásban – ez pedig az úgynevezett kontaktóra. A felsőoktatási törvény 108. §-a szóhasználatával ez a tanóra: a tantervben meghatározott tanulmányi követelmények teljesítéséhez az oktató személyes közreműködését igénylő foglalkozás (előadás, szeminárium, gyakorlat, konzultáció), amelynek időtartama legalább negyvenöt, legfeljebb hatvan perc. Fontos, hogy a tanóra az oktató személyes közreműködését igényli, s nem a hallgatóét. Kérdés, mit jelentenek új tanítási-tanulási formák (az internet segítségével), ha az oktató személyes közreműködése kötelező feltétel.

2. E-tananyagok. Az oktatásban főleg ott vált kézenfekvővé az új technikai eszközök alkalmazása, ahol költséghatékonyságot eredményezett: a tananyagok tekintetében, ráfordítási szempontból nyilvánvaló a nyomtatott könyvek meghaladásának igénye. Az elektronikus tananyagok továbbá új tartalmakat is magukba foglalhatnak: mozgóképes illusztrációkat, sőt, előadások felvételeit is. Az elektronikus tananyag roppant könnyen megosztható az interneten is. Itt elsősorban a tananyag új formában való megjelenítéséről beszélhetünk, de ez természetesen az oktatási módszertant is befolyásolja (például a szemléltetés új formája miatt).

A világhálón fellelhető megannyi, nem az oktató által tankönyvként elkészített információ is jelen van, tudományos munkák, közgyűjteményi és más források – amelyeket a felsőoktatásban egyébként is rutinszerűen, tömegesen kell használni a tanuláshoz. Az oktató és a hallgató újszerű felelőssége jelenik itt meg, nevezetesen az, hogy egy-egy tanóra követelményeinek (vizsga, beadandó dolgozat stb.) teljesítéséhez milyen forrásokból dolgoznak. A hallgató mozoghat a könnyebb megoldások felé (kidolgozott tételek tömegesen keringenek), az oktatónak viszont világossá kell tennie, hogy bizonyos színvonalat elvár, ez pedig csak minőségi forrásokból teljesíthető. Amennyiben jobb tananyag/forrás lelhető az interneten, mint amit az intézmény/oktató kiad, az a minőségi versenyben felül is kerekedhet, ellene legfeljebb adminisztratív eszközökkel lehet élni. Ha az információ, a „tudás” a világhálón elérhető, az oktató valójában abba az új helyzetbe kerül, hogy a hallgatókat eme információ-tengerben kalauzolja, a (megfelelő) tudás megtalálásához, megszerzéséhez és használatához segítse. Az ismeretátadás tudásmenedzsmentté válik. Ez különösen a felnőttképzésben teremt éles helyzetet – itt szakmailag tapasztalt hallgatókkal áll szemben a tanár; a fiatalabb felnőttek számára inkább az internethasználat, az információböngészés módszertanát kell mielőbb átadni. Az igazi e-learning tananyag persze nem a nyomtatott jegyzet digitalizálása, mert önálló, motivált, odahaza ülő tanulókat kell „vezetnie” – az oktatót is pótolva. Az e-learning kritikusai megemlítik azt a szempontot is, hogy a hallgatóknak el kell sajátítaniuk olyan kompetenciákat, amelyek tényszerűen csak iskolapadban lehet megszerezni: például a jegyzetelés készsége. Ez a készség magába foglalj azt, hogy az illető képes 90 percen keresztül figyelni – akár hozzászólni, érvelni –, a szóban elhangzottakat lejegyzetelni, s eközben fel is dolgozni az elhangzottakat (rendszerezéssel, tömörítéssel stb.).

A minőségi tananyagok (tanuláshoz használható anyagok) ismérvei tekintetében visszautalok előző, az online tudományos tevékenységről szóló bejegyzésre.

3. Új képzési módszerek. A képzési módszerek tekintetében abból indulunk ki, hogy a felsőoktatási törvény (17. §) három típusú képzést ismer: a teljes idejű, a részidős, továbbá a távoktatásos képzést. A teljes idejű képzést 300 tanórában, munkanapokon kell szervezni, a részidőst esti vagy levelező munkarendben, 90-150 órában. A levelező képzés munkarendjében – amely szerint a tanórák tömbösítve, legfeljebb két hetenként az intézményben kerülnek megtartásra – a távoktatás módszerei is alkalmazhatóak. Távoktatásnak azt tekinti a törvény (108. §), amely „sajátos információ-technológiai és kommunikációs taneszközök, valamint ismeretátadási-tanulási módszerek, digitális tananyagok használatával az oktató és hallgató interaktív kapcsolatára és az önálló hallgatói munkára épülő képzés, amelyben a tanórák száma nem éri el a teljes idejű képzés tanóráinak harminc százalékát.” A távoktatás képzési forma, az egyéni és a csoportos felkészítés mellett a harmadik törvényesen elismert forma. A felsőoktatásban a tanóra fentebb idézett fogalmába a konzultáció is belefér, ez a törvény szerint az oktató által a hallgató részére biztosított személyes megbeszélés lehetőségét jelenti.

A felnőttképzésről szóló törvény a „felnőttek” számára kicsit pontosítja/igazítja a távoktatás és konzultáció meghatározását (2. §), eszerint „a résztvevő a képzési idő több mint felében egyedül, önállóan, a távoktatási tananyagba épített iránymutatás mellett tanul, a képzési idő kevesebb mint felében pedig konzultációkon vesz részt. Az elsajátítási folyamat önálló megvalósításához szükséges tananyaghordozó, felmérő és útmutató anyagokat tartalmazó tanulócsomagot a képző intézmény bocsátja rendelkezésére. A konzultációkon, amelyek a kapcsolattartás bármely formájában – különösen személyes megbeszélés, internet, telefon – megvalósulhatnak, a résztvevők az önállóan szerzett ismereteiket pontosítják, illetve elmélyítik. A távoktatás minden fázisát infokommunikációs technológiai adathordozók felhasználása is segítheti.” A konzultáció „az elsajátítandó ismeret átadását, megerősítését elősegítő, a képzésben részt vevő felnőtt(ek) és az oktató, tutor közötti megbeszélés, amely elektronikus úton is megvalósulhat.”

Azért idéztem terjedelmesebben a törvényi szabályokat, mert ezzel is rá szeretnék mutatni arra, hogy az internetes lehetőségek milyen formában jelennek meg a felsőoktatásban, pontosabban a képzési formák tekintetében. Akárcsak a tudományos kutatás lehetőségeinél, az online módszerek itt is elérhetnek egy, a paradigmaváltáshoz szükséges kritikus tömeget.

A magyar felsőoktatásban tehát megállapítható, hogy lehetséges olyan képzést szervezni, amelyben a hallgató és oktató „interaktív kapcsolata” már az interneten valósul meg. A Magyar Akkreditációs Bizottság a távoktatásos formát támogatja is, minőségi elvárását úgy írja le, hogy „biztosítani kell azt, hogy a hagyományos oktatási formákkal azonos tartalmú és értékű diploma kerüljön kiadásra.”

A távoktatási formát tekintve természetes előnyként említhetjük, hogy az a nagy távolságok leküzdésének költségeit megspórolja. A távolságot nem csak kilométerben mérve, hanem minden olyan akadályban, ami nehezíti, hogy a hallgató teljes idejű, nappalis képzésben vegyen részt. Ez természetes szempont, ha család/munka mellett tanulunk, vagy olyan intézmény képzését szeretnénk elvégezni, amelyik nagyon messze van. Mindezzel egyéb költségeket spórolhatunk, úgymint szállás, vagy a képzést nyújtó intézmény számára az infrastruktúra (termek, rezsi stb.) fenntartása. Vitathatatlan, hogy a táv- vagy online oktatás az előnyeivel segíti a hozzáférést a felsőoktatási és felnőttképzéshez, ezért munkaerő-piaci (LLL stb.) hasznai is számításba veendőek.

Kritikus véleményeket is találunk azonban bőven. Az ilyen képzések nagyban függnek a technológiától: kérdéses, hogy tudják-e azt használni a hallgatók? Kellő számítógépes, szoftveres képességgel bírnak-e, vagy technikai nehézségek miatt lemaradnak, kimaradnak? Maga a technikai támogatás is rendkívül kényes, műszaki problémák könnyen, tantermi oktatásnál (ha a résztvevők fizikai megjelenése biztosított) könnyebben béníthatják a tanmenetet. Klasszikus kifogás, hogy a tradicionális képzésekhez képest a hallgató nincs „szem előtt”. Ez nem elsősorban fegyelmi kérdés (a képzés sok rugalmasságot enged, ez a lényege), hanem felmerülhet a személyes teljesítményértékelés nehézsége; illetve a gyengébbek segítése. Ebben a képzési formában ugyanis valójában csak az önálló tanulásra képes, erősen motivált, idejükkel jól gazdálkodó személyek sikeresek. Kapcsolódó probléma, hogy a képzés mekkora interaktivitást foglal magában. A hallgató és oktató közötti párbeszéd valós-e? Kap-e érdemi választ az interneten kommunikáló hallgató? Azt milyen gyorsan kapja meg? A technikai feltételek, vagy a „kurzusra” jelentkezettek egy oktatóra jutó magas száma akadályozhatja a megfelelő időben való válaszadást.

Az oktatók közreműködése külön érdekes szempont az internet segítségével folytatott képzésekben. A rendelkezésre álló interakciós felületek (e-mail, fórum, chat stb.) könnyítést jelentenek-e az oktatói munkában? A „rendelkezésre állás” időközei, időtartama behatárolhatja a hallgatók megfelelő információszerzését (természetesen a nappali képzés esetén is változatos az oktatók „elérhetősége”). A felsőoktatási törvény által elvárt „tanóra” egyébként mint munkáltatói foglalkoztatási követelmény is megjelenik, az online oktatói aktivitás ellenőrizhetősége, a kommunikációs felületek naplózása nyomán, egyszerűbbnek tűnhet (hány választ adott meghatározott időtartamon belül stb.), bár a rugalmasság ezen az oldalon is kockázatokkal járhat.

Már nem is egyértelműen poénos az az anekdota, amelyben a pesti professzor videóra vett előadását küldte postán maga helyett vidékre a hallgatóknak. Miből is kap kevesebbet az a hallgató, aki ezt látta? A tradicionális kérdezési, szemtől-szembe kommunikációs lehetőségből. Az anekdota idejében még nem volt annyira elterjedt az internet, hogy annak útján lehetett volna kérdezni – erre a következő heti előadás után nyílt lehetőség. Ma már természetes eleme az e-learning tananyagoknak egyes ismeretek felvett előadásban, videón való közvetítése.

Nyilvánvaló, hogy a számonkérési módszerek különös jelentőséggel bírnak a minőség tekintetében. Az interneten, meghatározott időtartamban nyitott felületen, de odahaza vizsgázni – a legszebb rugalmasság, amit a távoktatás kínálhat. No de ez olyan kérdezési módszert igényel, amelynél kalkulálni kell a különféle segítségek igénybevételét (internetes keresők, képzett személyek stb.). Máskülönben pedig arról is meg kell győződni, hogy a tesztet az illető hallgató írta-e meg s nem más.

Itt térek vissza a korábbi blog-bejegyzésben érintett szakdolgozat-plagizálás kérdéskörére. A dolgozat elkészítése során gyakori konzultációkkal, a hallgató valós témavezetésével bizonyosodhat meg igazán az oktató arról, hogy a hallgató dolgozata saját munkája. Amennyiben a témaegyeztetés és a dolgozat leadása között eltelt hónapokban nem történt érdemi konzultáció, a kész dolgozat valódi íróját tekintve több kételyünk is támadhat (vö. az online szöveglopás könnyedségét, a bér-szakdolgozatíratást).

Sokan nemcsak az oktató-hallgató személyes kapcsolatot hiányolják, hanem a hallgatói életet, a szocializációs terepet és kapcsolati tőkét. Ezek csak részben építhetők online felületeken, közösségi oldalakkal, amelyek azért természetes módon képezik a felsőoktatás valamennyi képzése tekintetében az egyetemi polgárok közösségi és szakmai életének fontos részét.

4. Online diplomák. A távképzési módszertan előnyei már globálisan is ismertek, s üzletágszerű intézményi kínálattal találkozunk. Az online kurzusok tekintetében újdonságot igazán az ingyenesen elvégezhető, teljesen táv-képzések, és az értük kapható diplomák jelentnek. Ezek elnevezésére a MOOC betűszó terjedt el, ami annyit tesz, mint „Massive Open Online Courses”, tehát nyitott, online és tömeges „részvételt” engedő kurzusok. Ezek kínálatában már nagy nevű egyetemek is szerepelnek (Yale, Harvard stb.), de találunk összeállításokat áldiploma-gyárakról is. Az ilyen diplomák megszerzésére ráfordított idő egészen sok is lehet, ezért előzetesen nem árt felmérni, mit is szeretnénk kezdeni az ilyen képzettségünkkel. Ha a hazai egyetemi körökben (pl. továbbtanulás alapjául) vagy szakmai karrierhez „papírként” és nem csak a megszerzett kompetenciaként szeretnénk használni, ahhoz honosítás/elismerés szükséges. Ehhez maga az oktatási hivatal és az egyetemek is szigorúan állnak hozzá, érdemi vizsgálatot folytatva a képzést nyújtó intézményről, valamint hogy az érintett intézmény és a maga képzés is akkreditált-e az adott országban.

Noha ez még önmagában nem teljes biztosíték a minőségi elvárások beteljesülésére, de annyit jelez, hogy az online diplomák mögött ott áll, hasonlóan az online tudományos fórumokhoz, a klasszikus képzési formákban való kiválóság – mint aranytartalék.