A tudományos kutatás egyik legfőbb kihívása, hogy a kutató kellő információt szerezzen a vizsgált tárgyról, a témában megjelent tudományos álláspontokról, eredményekről. Az információszerzés tulajdonképpen a kutatómunka gerince, fáradságos, időigényes. Umberto Eco a hetvenes években ezzel az alapvetéssel kezdi, hogyan és mennyi idő alatt írjunk szakdolgozatot (vagy tudományos cikket): „ha csak egy hatvan oldalnál nem hosszabb, jó folyóiratcikket akarunk létrehozni, a munka felmérése, a bibliográfia felkutatása, a dokumentumok rendszerezése és a szöveg megfogalmazása közben hat hónap egy szemvillanás alatt eltelik. Érettebb tudós persze kevesebb idő alatt is megír egy tanulmányt, de neki több év olvasás, cédulázás, jegyzetelés áll a háta mögött, míg egy diáknak a semmiből kell kiindulnia.” Ez az idő már nem áll rendelkezésre a mai egyetemistának, kutatónak. Igaz, sok eszköz megkönnyíti a munkájukat, többek között az internet. (Módszertanában pedig: tegye fel a kezét az a tudós, aki még cédulázik…)

Az interneten rengeteg segítséget kapunk a kutatásainkhoz, illetve a másik oldalról, a tudomány-szervezők tudomány-disszeminációs, tudásmenedzsment tevékenységének elsődleges céljai között szerepel a világháló adta lehetőségek kihasználása. A tudományos közélet/diskurzus nagy részben az interneten vagy virtuális közösségi térben is zajlik. Tekintsük át az ezzel járó előnyöket.

A könyvtárazás több szempontból kényelmetlen dolog. A (szoba)tudósokat nagyon zavarja, hogy utazniuk (még ha városon belül is), ruhatárazniuk, sorban állniuk kell, a könyvet más is használhatja, és akkor nem elérhető, a vidéki könyvtárak sokszor gyér ellátottságúak, a külföldi kurrens irodalom csak nehezen található meg vagy érhető el hazánkban. A könyvtárak maguk is kínálnak online szolgáltatásokat, mivel azok tulajdonképpen költséghatékonyabbak, mint a papíralapon való beszerzés. (Személyes tapasztalat ugyanakkor, hogy mondjuk egy HeinOnline előfizetésre egyetemi könyvtáraknak is ritkán van évi másfél millió forintjuk.) Az online adatbázisokban a világ minden részéről elérhetőek tudományos cikkek, tulajdonképpen ingyen és gyorsan. Amennyiben a rendszer engedi, a lekért cikket általában letölthetjük, magunkkal vihetjük, és megspóroljuk a jegyzeteléssel járó időt és kézfájdalmakat, vagy pedig a fénymásolás költségeit. (Szerzői jogi aspektusokra nem térek ki.) Amennyiben saját gépünkön létrehozott könyvtárunk ilyen (pdf stb.) dokumentumaiban számítógépen könnyű szavakra rákeresni, tulajdonképpen a cédulázás is nagyrészt okafogyottá válik. Feltehetjük a kérdést, hogy akkor miért is van szükség továbbra is a fizikailag megfogható kölcsönzési rendszert fenntartani? Egyrészt természetesen az internet és az információtechnológiai eszközök elérésének korlátozottsága, de egyéb (pl. szerzői jogi) szempontok miatt is. Saját tapasztalat, hogy könyvtárközi kölcsönzéssel sok esetben nem is kell magát a könyvet/kiadványt megkérni, egyes szolgálatkész könyvtárosok beszkennelik a kért fejezetet/cikket, és e-mailben megküldik. Ingyenesen, órákon belül.

Az adatbázisok egy része nem csak könyvtárban, hanem otthonunkban is elérhető, egyes cikkek letöltése – ha a szükség nagy úr – még fizetős változatban is megéri. Találunk továbbá olyan tartalmakat, amelyek minden nehézség nélkül, megfelelő keresőszavakkal ingyenesen elérhetőek az interneten. Több folyóiratot már elég kicsi időbeli késleltetéssel a kiadó minden további nélkül az internetre is feltölt, nem beszélve akár egész monográfiákról, más kiadványokról – ld. például a fentebbi linket Eco művéhez. (Most szintén nem érintek szerzői jogi kérdéseket, amelyekkel pl. a Google Books szembesül.)

Az információszabadságról szóló legújabb törvényhozási alapállás, hogy az állami szervek megannyi adatot kötelesek közzétenni honlapjukon. Az így létrehozott adatbázisok is kimeríthetetlen információforrást kínálnak a kutatóknak. Utalni lehet itt például a jogszabályok, bírósági döntések gyűjteményeire, statisztikai adatokra stb., hazai és nemzetközi szinten egyaránt. Az egyes állami szervek bizonyos közpolitikai cselekvési tervei és eredményei sokszor olyan szakmai anyagokban kerülnek publikálásra, amelyek megbízható és legtöbbször rendszerezett tudásbázist nyújtanak a társadalomtudomány területén kutatók számára. A közgyűjtemények digitalizált anyagai hasonlóképp kezdenek terjedni a világhálón.

A tudományos források internetes elérésének könnyedsége, a közlemények online közzétételének alacsony költségei miatt sokan az online tudományszervezésre való áttérést képviselik. A tudományos közéletbe való belépés is könnyebbé válik az internetes lehetőségeinkkel. Amennyiben online elérhető folyóiratokban publikálunk (vagy ilyen folyóiratot szerkesztünk), írásainkat könnyebben megtalálják, hiszen mások is a neten kutatnak. Ily módon a műveinkre történt hivatkozások, tudományos kapcsolataink könnyebben gyümölcsöznek, mindez pedig a tudományos karrierek alapvető, számszerűsített ismérvei-elvárásai közé tartozik. Ne feledkezzünk meg továbbá a tudományos eseményekről, lehetőségekről (konferenciák, ösztöndíjak, álláshirdetések) szóló információk interneten való megtalálásának könnyedségét, ezáltal megannyi adminisztratív körülménytől való megszabadulásunkat. (A szerző több olyan nemzetközi szakmai rendezvényt szervezett, amelynek meghirdetése, jelentkeztetése és felvételi procedúrája tisztán online és elektronikus módon történt, különösebb nehézségek és visszaélések nélkül. Maga a rendezvény nem a virtuális térben zajlott, de erről hamarosan, ld. alább.) Hozzátehetjük a közösségi oldalakon létrejövő „tudós” közösségeket, akik egymást informálják a tudományos eredményeikről stb.

Fontos fejlemény, hogy a tudományos szféra olyan online adatbázisokat hozott létre, amelyeken az egyéni, illetve intézményi tudományos teljesítményekről és előrehaladási státuszokról lehet (és kell) megbízható információt megosztani, fellelni. Itt kiemelhető a doktori adatbázis (a doktori képzésekről és fokozatszerzésekről, disszertációkról szóló adatokkal) és a Magyar Tudományos Művek Tára (mint nyilvános publikációs jegyzék), amelyeknek sokáig tisztázatlan volt ugyan a jogi helyzete, de az akkreditációs bizottság tulajdonképpen kikényszerítette a használatukat.

Azok az internetes szolgáltatások, amelyek lehetővé teszik viszonylag nagyobb számú felhasználó számára, hogy egy időben bekapcsolódjanak videók és szövegek megosztásába, tulajdonképpen online konferenciák, műhelyek támogatására szolgálhatnak. Ezáltal a tudományos közéleti diskurzusba nemcsak az írott közleményeink révén, de prezentációinkkal, beszédeinkkel is bekapcsolódhatunk. Az ilyen események a konferencia-ebédeket, szállását és más társasági programokat leszámítva (de miért is mondunk le ezekről?) legalább a valódi konferenciákkal megegyező lehetőségeket kínálnak a „networking” és disszemináció számára. Ne feledjük, az utazás és ott-tartózkodás pénzbeli és időbeli költségeit megspórolva.

Az internet kínálta lehetőségek valójában már paradigma-váltáshoz szükséges kritikus tömeget képviselnek. Azt azonban mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a tudományos élet megannyi aspektusa – az újszerű eredmények felmutatása és az innováció mint cél elismerésével együtt – jellegében inkább konzervatív. Legalábbis ebből a szemszögből kiindulva fogalmazzuk meg az előbbi „előnyökkel” kapcsolatos fenntartásainkat, vagy pontosabban: rámutatunk a fejleményekben rejlő kockázatokra. Előrebocsátom (ismét), hogy a tudományos kutatás módszertani követelményei és a tudományos teljesítmények szempontjából nem lényegtelenek, ám mostani vizsgálódásunk szempontjából másodlagosak a szerzői jogi kérdések. A minőségi tudomány áll ugyanis kételyeink középpontjában. Három alapvető szempontot emelhetünk ki.

1. A „szobatudósi” pozíció mint rossz beállítódás. Az említett fejlemények gyakorlatilag lehetővé teszik, hogy otthon, a karosszékből szerezzünk be olyan sok információt, tulajdonképpen pillanatok alatt, amely mennyiséghez és minőséghez korábban hónapok könyvtárazása, külföldi utak-ösztöndíjak voltak szükségesek. Még kérdőíveket is könnyebb a neten készíteni, semmint terepre menni személyes interjúkkal. Az elefántcsont-torony azonban szükségszerűen dohos lesz egy idő után. Ha nem lépünk ki a vizsgált intézmények, társadalmi jelenségek stb. valóságába, hatalmas kockázatot vállalunk, hogy félreértünk valamit, félreinformálnak, vagy egyszerűen nem vesszük számításba az írott és nem írott ismeretek (tapasztalat) sokszor egyenrangú szerepét a valóság megismerésében, így a valódi tudományos eredmények létrehozásában. Más kérdés, hogy miként „díjazza” a tudományos szféra a „tíz cikkből egy tizenegyediket” típusú eredményt, vagy a felsőoktatás az olyan hallgatói dolgozatokat, amelyek létrehozásánál a költség-megtakarítás (tanulásra és alkotásra fordítandó időben, fáradságban) dominált. Ha elviseli az ilyen termékek „sikerét”, az valószínűleg diszfunkció és beteges jelenség.

2. Az interneten elérhető tartalmak megbízhatósága. Azzal alapvetően persze nincsen baj, hogy gyorsabban, könnyebben lehet információkhoz, tartalmakhoz jutni az internet használatával. Azonban ne feledjük, hogy az internet nem csak az információt keresők, hanem az információt megosztók számára is nagy könnyedséget jelent. Míg például egy nyomtatott formátumú publikáció csak akkor közölhető a gyakorlatban, ha van elég pénzem a könyv/írás nyomtatására vagy kiadására, illetve ha a tudományos fórumokon (i.e. akadémiai folyóiratokban, szerkesztett kötetekben) előzetes szakmai ellenőrzés igazolta vissza az írásom egy bizonyos elfogadható színvonalát. Az interneten a demokratikus hozzáférés révén szinte korlátlanul tudunk információkat, tanulmányokat stb. közölni: azok is, akiknek megfelelő felkészültségük nincsen, és olyat is, ami színvonalában/igazságtartalmában kifogásolható. A téves információk pedig könnyen beszivároghatnak a kutatási eredményeinkbe. Feltehetjük a kérdést, hogy miként lehet elkerülni ezt a veszélyt? Honnan tudhatom egy megosztott tartalomról, hogy értékes (igaz stb.) vagy nem? A szerző megbízható? Mindenki tévedhet, akadémikusok is rászorulnak a jó olvasószerkesztőkre, szakmai lektorokra. A felület árulkodik? Több esetben találkoztam olyan lektori kifogással, amely valamely dolgozatban a Wikipedia szócikkére való hivatkozást kifogásolta. Mivel könnyen hozzáférhető és nehézkesen ellenőrizhető adatmegosztásra ad lehetőséget, valóban, a Wikipedia használata kockázatos. De hogy önmagában forrásként üldözendő legyen? Hasonló kockázatokkal szembesülhetünk – konkrét esetben –, amikor külföldi szabályozások után kutatunk. Tegyük fel, nem bírjuk például a skandináv vagy szláv nyelveket, de az európai országok túlnyomó többségében sok belső jogi norma elérhető angol fordításban. Mielőtt megrészegülünk az összehasonlító jogi elemzések számára megnyíló lehetőségektől, ne feledjük a kockázatokat: hiteles-e a fordítás, a fordítás mikori hatályát tükrözi a jogszabály szövegének, valamint az írott jogi norma sokszor – jogszociológiai közhely – eltér a valóságtól… Nem árt tehát az adott ország szakértőivel konzultálni. Úgy ítélem meg ugyanakkor, hogy magabiztosan kutathatunk állami szervek hivatalos honlapjain; egyetemek vagy akadémiai intézetek online adatbázisaiban, folyóirataiban; olyan periodikákban, amelyek nyomtatott verziója akadémiai minősítéssel bír (a nyomtatott verzió mint aranyfedezet valószínűleg még sokáig tartani fogja magát). Általában pedig nem árt, ha magunk is megpróbálunk tudományos módszerekkel meggyőződni az online fellelt információk megbízhatóságáról, tudományos fogyaszthatóságáról.

3. Az áltudományos folyóiratok (fake vagy standalone journals, predatory open access publishers). A tudomány-disszemináció fentebb jelzett előnyei miatt, valamint amiatt, hogy a tudományos karrierpálya elvárja a publikációs teljesítményeket, üzemszerűen (üzletszerűen) létrehozott, ám akadémiai elismertséggel nem rendelkező folyóiratok lepik el az internetet. Ezek könnyű megjelenést, nemzetközi publikációs lehetőségeket hirdetnek, sőt nem egyszer az óvatlan kutató váratlanul még a szerkesztőbizottságukban is találhatja magát. A probléma gyökere hasonló a Wikipediához: a felület önmaga miért determinálja a közlemény minőségét? Igen, mégpedig azért, mert ezek a lapok tulajdonképpen a tudományos közéletbe való belépés nehézkes, minőségi kritériumait kerülik meg. És még jól meg is élnek belőle, hogy fejlődő országok tapasztalatlan tudósait megtévesztik. A fake folyóiratok felismerésére már több tesztet és listát is közzétettek, ezekben érdekes kritériumokat találhatunk (ISSN számok valósága, szerkesztőbizottság tagjai, a szerkesztő kilétének hiánya, a szakmai lektorálás hiánya, a lap címének és tartalmának távolsága stb.).

+1. Plágium. Az internet adta lehetőségek közé tartozik az is, hogy az online elérhető kész szövegek rendkívül egyszerűen átemelhetőek „saját” tanulmányainkba. Amennyiben az ilyen szövegek a neten könnyen fellelhetőek, könnyű felismerni a plágiumot is, azonban ha az ilyen szövegek korlátozottan elérhetőek, már nehéz dolgunk van. Ez utóbbira az a konkrét probléma világít rá, hogy miként ismerik fel mondjuk egy soproni egyetemista szakdolgozatáról, hogy az egy szegedi, 4-5 évvel ezelőtt beadott, Szegeden az egyetemi könyvtárban online elérhető dolgozat szövegét vette át? Amíg nincsen országos (nemzetközi?), teljesség igényével létrehozott plágiumkereső vagy (szak)dolgozat-adatbázis, aligha veszik észre a csalást. Nem marad más addig is, minthogy az egyetemi oktatók szoros felügyeletet gyakorolnak a konzultáció során a hallgató kutatómunkájának előrehaladása felett. Ez viszont már továbbmutat az online tanulás/tanítás problematikájára, erről pedig a témakört kifejtő blog-bejegyzésem második részében írok bővebben.