Mint ismeretes a pár napja még osztrák alkancellár, Heinz-Christian Strache 2017-ben a spanyol Ibizán, egy luxus nyaralóban titkos megbeszélést folytatott egy állítólagos orosz befektető állítólagos rokonával. A pártvezér többek között arról beszélt, hogy amennyiben az orosz befektető kellő részesedést szerezne az első számú osztrák bulvárlapban, a Kronen Zeitungban, és a lapot Strache pártja, az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) politikájának szolgálatába állítaná, akkor Strache kormányra kerülése esetén állami megrendelésekkel honorálná a befektető szolgálatát. A videónak – két évvel a felvétel rögzítése utáni! – nyilvánosságra hozása Ausztriában kormányválságot idézett elő. Az FPÖ miniszterei lemondásra kényszerültek, sőt az Osztrák Néppárttal (ÖVP) alkotott koalíció is felbomlott, Ausztria új parlamenti választások előtt áll.

A média nagyrésze és a közvélemény hallatlan, elfogadhatatlan eseményként kezeli, hogy a későbbi alkancellár céljainak elérésére korrupcióra is hajlandóságot mutatott. Ennél még nagyobb felháborodást váltott ki, hogy egy lap megszerzésére, annak irányának megváltoztatására való szándékát leplezte le a titokban készült, de csak most nyilvánosságra hozott videó.

 Kép forrása

 Ezzel összefüggésben érdekes cikk* olvasható a Der Standard c. osztrák napilap online kiadásában. Az írás arról szól, hogy a Kronen Zeitung (a hatvanas évek óta a legnagyobb példányszámban eladott osztrák napilap) alapítása óta mindig is az osztrák politikai pártok érdeklődésének homlokterében állt, számos alkalommal történt sikeres vagy sikertelen kísérlet a lapban való minél nagyobb részesedés megszerzésére, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a többségi tulajdonos a saját érdekeinek megfelelő tartalmakat jelentethessen meg az újságban. A cikk ezzel rámutat arra, hogy Strache joggal elítélendő, rendkívül ügyetlen megnyilvánulása okozta felháborodás mögött nem kevés álszentséget is felfedezhetünk. A lap címlapján 1959. évi újra alapítása óta „Unabhängig” (független) felirat olvasható. Az elindulás Hans Dichand és Kurt Falk osztrák szocialista párti (SPÖ) politikusoknak köszönhető. A szükséges hitelt Franz Olaf szakszervezeti vezető (később belügyminiszter) a szakszervezet pénzeszközeiből biztosította. Ferdinand Karpik üzletember töltötte be a stróman szerepét Olaf részesedéseinek tekintetében.

Olaf bukása és a pártból való kizárása után az SPÖ peres úton kívánt részesedést szerezni a lapban. Végül Dichand és Falk kerültek újra az újság birtokába. Perek sorozatában Dichand, Falk és Karpik azt állították Olaffal szemben, hogy ők maguk a tulajdonosok az újságban, nemcsak vagyonkezelőként működtek. Ezzel szemben az ügy során előkerültek Dichand és Falk vagyonkezelői szerepéről szóló szerződések.

A két legnagyobb osztrák párt az SPÖ és az ÖVP a következő évtizedekben is versengett a lapban való részesedés szerzésében és a lap feletti befolyás biztosításában.

A példák között említhető, hogy Ludwig Piatnik, az osztrák játékkártya-dinasztia egyik tagja is törekedett a lap megszerzésére, karöltve párt- és tulajdonostársával, Leopold Helbich-hel (ÖVP), aki az ’50-es évektől a másik osztrák bulvár napilapban, a Kurierban is csendestársként szerepelt. 1970-ben Piatnik szerette volna megszerezni az akkoriban sikkasztás miatt már börtönben ülő Franz Olah részesedését. Ő erre készséget is mutatott, és felszólította Dichandot és Falkot, hogy teljesítsék Piatnik kívánságát. A stróman szerepét betöltő Karpik viszont perrel fenyegette őket, ha azt megteszik.

A szinte végelláthatatlan perek végül megegyezéssel végződtek. Ennek az is oka lehetett, hogy Falk a Kurier megszüntetésével vagy megvételével fenyegetett.

Falk időközben eladta a Kronenban birtokolt 50%-os tulajdoni részét, a vásárló az esseni WAZ-csoport lett (ma Funke Médiacsoport). Ezt követően a Kronen és a Kurir egyesítették kiadóikat. A Kurier többségi tulajdonosa, az ÖVP-hez közel álló Raiffeisen-konszern ezek után még inkább törekedett arra, hogy részesedést szerezzen a Kronen Zeitungban is.

Különös érdeklődést mutatott a Kronen iránt Christian Konrad, aki hosszú időn át, egészen 2012-ig Raiffeisen-főnök és a Kurier köré szervezett Raiffeisen-médiacsoport megteremtője volt. Hogy mennyire idegességet keltett Konrád érdeklődése osztrák baloldali körökben, mutatja, hogy 2010 nyarán, néhány nappal Hans Dichand, a Kronen egyik alapítójának és felerészben tulajdonosának halála után, Bécsben egy illusztris társaság (többek között Werner Faymann, kancellár és SPÖ-vezér, Josef Ostermayer médiáért felelős államtitkár, Wolfgang Jansky, Faymann egykori sajtószóvivője, a Heute című ingyenes bulvárlap alapítója) arról tanácskozott, hogyan lehet megakadályozni a polgári oldal befolyásszerzését a legolvasottabb osztrák napilapban. Végül sem a Raiffeisen, sem pedig a vörös (értsd: az SPÖ-höz közel álló) kiadók nem értek célba. A Kronen Zeitung maradt a két egymással szemben álló tulajdonos, Dichand és a Funke médiscsoport kezében.

Ez volt a helyzet akkor is, amikor 2017 nyarán Heinz-Christian Strache, az FPÖ pártelnöke Ibizán a Kronen feletti ellenőrzés megszerzéséről álmodozott. Ahogy fogalmazott, onnan 3–4 embert ki kellene rúgni, és helyettük 3–4 új embert irányító helyzetbe hozni. Richard Schmitt, krone.at online szerkesztőségének vezetőjébe lehet bízni*, mondta Strache. Az ún. ibizai videó ismertté válása után Scmitt elbocsátásáról lehetett híreszteléseket hallani, a Kronen azonban cáfolta ezeket. Strache alkoholos befolyásoltság alatt arról is szólt, hogy Heinrich Pecina, bécsi befektetőn keresztül hozzá lehetne férni a Funke részesedéseihez.

Az esseni médiakonszern tavaly, tehát egy évvel Strache titokban rögzített gondolatmenete után egy új befektetőnek, René Benkonak adta át ausztriai médiarészesedéseinek egy részét. Benkoról az a hír járja, hogy nagyon jó kapcsolatokat ápol Sebastian Kurz kancellárral*.

Az Ibiza-ügy kapcsán egy másik érdekes kérdés vetődik fel. Szabad-e a sajtónak illegálisan készült anyagokat felhasználnia hasonló esetek leleplezésére. Az erre adott válaszok leginkább oda konkludálnak, hogy a kérdést inkább fordítva kellene feltenni: szabad-e, (amennyiben feladatának meg kíván felelni), hogy a sajtó ne használjon fel ily módon készült felvételeket, ha azzal korrupciót, a politika „piszkos” ügyeit tudja napvilágra hozni. Ezzel alig lehet vitatkozni. A jelen ügyben viszont az a bökkenő, hogy a kérdéses felvételt csak kétévvel a rögzítés után hozták nyilvánosságra. Nem ismert – legalábbis egyelőre –, hogy a sajtó mikor jutott annak birtokába. Ha sokkal korábban, akkor nyilvánvalóan nem csak a tájékoztatás követelménye játszott szerepet a közreadásban.