A kötet szerkezeti logikája két nagyobb egységre bontható. Az első rész tanulmányai elsősorban az online dezinformáció elméleti, fogalmi és hatásmechanizmusokkal kapcsolatos kérdéseit járják körül, míg a második rész a szabályozás és a jogalkalmazás gyakorlati oldalára helyezi a hangsúlyt, európai uniós és nemzeti példákon keresztül mutatva be a lehetséges intézményi válaszokat.

Az elméleti alapokat Papp János Tamás nyitótanulmánya teremti meg, amely a „fake news” meghatározására tett legfontosabb kísérleteket rendszerezi, és bemutatja, miért szükséges különbséget tenni a téves információ, a szándékosan megtévesztő dezinformáció és az információs rendellenesség más formái között. Andok Mónika kommunikáció- és médiatudományi nézőpontból, a kommunikáció rituális modelljének segítségével elemzi a hitelesség, a hírmédia iránti bizalom és az átalakuló médiaökoszisztéma kapcsolatát, kitérve a mesterséges intelligencia kettős szerepére is. Lendvai Gergely Ferenc írása a dezinformáció és a véleménynyilvánítás szabadsága közötti kényes egyensúlyt vizsgálja, különös figyelemmel a fogalmi bizonytalanságokra, a platformok felelősségére, a „platformbíróságokra” és a túlszabályozás dermesztő hatására.

Bányász Péter két egymásra épülő tanulmánya a közösségi médiában végrehajtott pszichológiai műveletek világába vezeti be az olvasót. Az első rész a közösségi média, a dezinformáció és a pszichológiai műveletek fogalmi kapcsolódásait tárja fel, a második pedig tudománymetriai és empirikus vizsgálatokkal, a Covid–19-járvány és az orosz–ukrán háború információs környezetén keresztül szemlélteti a koordinált befolyásolás működését. E tanulmányok már átvezetnek a kötet gyakorlati fókuszú részéhez, mivel az elméleti kategóriákat konkrét információs válságok és stratégiai kommunikációs műveletek elemzésében alkalmazzák.

A második nagy egység a dezinformációval szembeni szabályozási válaszokat és azok gyakorlati működését tekinti át. Nyakas Levente és Nemere Péter az Európai Unió eszközrendszerét vizsgálják, a dezinformációs gyakorlati kódextől a digitális szolgáltatásokról és az európai médiaszabadságról szóló rendeleten át a politikai reklámok átláthatóságának szabályozásáig. Az országvizsgálatok ezt követően jól érzékeltetik, hogy az azonos európai kihívásokra eltérő nemzeti válaszok születnek: Ronan Ó Fathaigh a véleménynyilvánítás szabadságát és az önszabályozást előtérbe helyező holland modellt, Andrej Školkay a szlovák szabályozási kísérletek alkotmányos és intézményi ellentmondásait, Nemere Péter a francia „Infox-törvény” és az Arcom gyakorlatát, Monori Zsuzsanna pedig a magyar rémhírterjesztés büntetőjogi szabályozását elemzi.

 A kötet különös értéke az interdiszciplináris és összehasonlító szemlélet: nem kínál egyszerű receptet a dezinformáció felszámolására, hanem feltárja a lehetséges válaszok előnyeit, korlátait és alapjogi kockázatait. Így egyaránt hasznos olvasmány lehet médiakutatók, jogászok, biztonságpolitikai szakértők, újságírók, szabályozók és egyetemi hallgatók számára, valamint mindazoknak, akik mélyebben szeretnék megérteni a digitális információs környezet demokratikus működését.