Az erdélyi magyar sajtó épp csak éldegél, a legtöbb lap folyamatosan a megszűnés peremén egyensúlyoz, de a legstabilabbak között sem nagyon akad olyan, amelynek ne kellett volna az elmúlt két évtizedben, legalább időszakosan, szembenéznie ezzel a fenyegetéssel. A politikai-közéleti napilapok példányszáma alacsony, reklámbevételeik – mert a megrendelések a példányszám függvényei – csak kiadásaik töredékét fedezik. Napi gondjait a lapok zöme vagy úgy győzte le, hogy teljes fegyverzetével a pénzt osztogató politikai pártok  mellé állt, mi több, azok szócsövévé vált, vagy eladta magát külföldi tulajdonosnak, ritkább esetben olvasótáborára szorítkozva megpróbált függetlenként megmaradni a piacon. (Ez utóbbi valóban a legritkább és természetesen igen küzdelmes módja a túlélésnek, hosszabb távon igen keveseknek sikerül.)

A túlélést legtöbb esetben a Communitas és a Szülőföld Alap biztosítja, mely egyeseket kisebb, másokat jelentősebb összegekkel támogat. A pénzelosztás mikéntjét a közvélemény előtt meglehetős  homály fedi, ami persze bőven szolgáltat muníciót az egyes ellenérdekelt feleknek a csatározáshoz, helyben és külföldön egyaránt.

Nem tisztünk megítélni, az egyes vitatott kérdésekben kinek lehet igaza, de még azt sem, hogy a szövevényes viszonyok tisztázására tett kísérletek során mennyire objektívak a levont következtetések. Tény viszont, hogy a Tulipédián (tulipedia.info) a magyarországi sajtótámogatások elosztásáról közzétett dokumentumok valóban megpróbálják átláthatóbbá tenni legalább az anyaországból érkező támogatások sorsát. A portál a 2005 és 2010 között Magyarországról Erdélybe juttatott médiatámogatásokat vette górcső alá. Az alábbiakban ezekből emelünk ki néhány elemet.

A dokumentumokból kiderül, hogy a jelzett időszakban a Szülőföld Alap 724 millió forintot utalt az erdélyi magyar sajtónak, s ennek egyharmadát néhány romániai magyar politikus nevéhez köthető médiacsoport nyerte el, kétharmadát több mint kétszáz pályázó között osztották szét. Ez a megállapítás persze önmagában nem tartalmaz negatív ítéletet, hiszen köztudott, hogy a jórészt értelmiségiekből verbuválódott erdélyi magyar politikai elit erősen kötődik a sajtóhoz, és ezt az érzelmi kapcsolatot alkalomadtán szívesen váltja gazdasági érdekeltséggé is. A dokumentumok szerzői továbbá úgy vélik, hogy néhány alapítvány eleve felette áll az efféle megítélésnek, mert nem pártérdekek és párttámogatók farvizén, hanem szakmai tevékenysége miatt nyert pályázatokat. Ilyen például a Jakabffy Elemér Alapítvány, a Korunk Baráti Társaság, a Video Pontes Alapítvány, a Napsugár gyermeklap vagy a Filmtett Egyesület.

Nagy pályázatnyerőnek hat egyesületet, alapítványt neveznek a dokumentum összeállítói, ők ugyanis a teljes pályázati összeg több mint ötödét kapták, azaz 137 705 000 forintot. És a továbbiakban meglehetős részletességgel olvasható ezen tetemes összegek leosztása, a tulajdonosok és a gyakran csak a háttérből irányító érdekeltek hosszú felsorolásával.

Nyilván felfogás kérdése, hogy mindez a kívánatos médiapluralizmus rovására megy-e, vagy éppen ez maga a pluralizmus. Egyensúlyi helyzet esetén, ha minden, a demokrácia keretein belül méltányolható véleményt és érdeket képviselő orgánum elegendő forráshoz jutna, talán nem lenne olyan nagy baj, hogy a versengés nem csupán a vezércikkek, hanem a finanszírozás terén is folyik. A vizsgált időszakra visszatekintve azonban aligha ez volt a helyzet. A kiszorítósdi eredményeképpen egyes régiókban a médiafogyasztók csak egyféle tálalásban juthattak hozzá az információkhoz, hiszen a számukra elérhető helyi orgánumok mind egyetlen érdekeltség szócsövévé váltak. Két választásuk volt: vagy elfogadták az adott módon tálalt információkat, vagy elfordultak a helyi médiától. Az első eshetőséghez nem kell kommentár, de a második igazán veszélyesnek tűnhet. A Médiakutató Intézet médiafogyasztást vizsgáló felmérése során már markáns tendenciát figyelhettünk meg a helyi médiumok háttérbe szorulását illetően. Egyre kevesebben érdeklődnek szűkebb társadalmi környezetük problémái iránt, inkább a nagy kereskedelmi csatornák életidegen sablonokra komponált sorozatait, felszínes vetélkedőit nézik, hallgatják és bulvárt olvasnak, tucatszám gyártott celebecskék viselt dolgairól. A helyi, valós élet adta gondoktól és azok lehetséges megoldásától való elfordulás, ez a közönyös érdektelenség pedig alapjaiban ássa alá a kollektív értékrendet és az egyéni identitást egyaránt. Súlyosbító tényező, hogy ez a trend a fiatal generációk körében a legerősebb.

Ez tehát biztosan nem a kívánatos pluralizmus útja – az lenne megnyugtató, ha az a „néhány alapítvány és szervezet”, amelyet a rossz gyakorlat fölé lehetett emelni, nem csupán néhány lenne, hanem az ilyenek lennének túlsúlyban.