Elsőként tehát a trianoni alkudozások során „hajózható folyóként” aposztrofált Ronyván keltünk át és léptük át az immár schengenivé légiesült magyar–szlovák határt. Nagykaposon a kutatásainkat összegző kötetek (Határon túli magyar nyelvű médiumok 2010/2011 és Nemzeti identitás, asszimiláció és médiahasználat a határon túli magyarság körében 1999–2011) bemutatására és a kutatások helyi vonatkozásait kiemelő előadásra a sajtó képviselőin és az érdeklődőkön túl sokan kíváncsiak voltak azok közül is, akik korábban személyesen részt vettek a felmérések terepmunkáiban. Az ő meglátásaik és kérdéseik – a várakozásoknak megfelelően – különösen értékeseknek bizonyultak a jövőbeni kutatások szempontjából.

A négy legnagyobb határon túli magyar közösség közül, a kapott adatok tükrében, a felvidéki magyarság tűnik a leginkább érintettnek az asszimilációs folyamatok tekintetében. Az elmúlt tíz évben itt zuhant legmeredekebben és a legnagyobb mértékben az anyanyelvi médiafogyasztás, valamennyi médium esetében. A folyamatot egyéb mutatók is alátámasztani látszanak: az anyanyelvű iskolaválasztás csökkenése és az elvándorlás növekedése. Az előbbire éppen a már fentebb említett, a lekérdezést végző munkatársak hoztak egy paradox példát: a megkérdezettek jelentős hányada a feltett kérdésre azt válaszolta, hogy nagyon fontos számára magyar identitása és az anyanyelve, de néhány kérdéssel alább már megvallotta, hogy gyermekét már nem magyar nyelvű iskolába íratta. Az elvándorlás pedig szintén drámai változásokat mutat: tíz évvel korábban a Felvidéken (szemben például Erdéllyel vagy a Vajdasággal) a migrációs hajlandóság olyan alacsony volt, hogy a kapott adatokat gyakorlatilag nem volt értelme feldolgozni – nem volt elegendő esetszám. Ezzel szemben 2011-ben már alig találtunk olyan családot, amelynek egy vagy több tagja ne dolgozott volna külföldön, a legtöbbször valamely távoli nyugati országban.

Természetesen a műhelybeszélgetés résztvevőit (mint egyébként minden régióban) valósággal sokkolták a bemutatott nyers adatok. „Hiszen én egész nap a Kossuth rádiót hallgatom!” – hitetlenkedett a nyugdíjas tanár úr a grafikon láttán, amely szerint a magyar nyelvű közszolgálati rádiókat szinte senki nem hallgatja Szlovákiában. A magyarázat miszerint a reprezentatív mintán kapott eredmény ettől függetlenül hiteles, láthatóan nem nyugtatja meg – és nyilván igaza van. (Visszakérdezhetnénk, vajon mit hallgat az unokája autózás közben? Mert ottlétünk alatt volt alkalmunk ezt is megtapasztalni: az értünk küldött magyar fiatalember kocsijában bizony szlovák nyelvű kereskedelmi rádió szólt, éppen úgy, ahogyan azt felmérésünk kimutatta…)

Újabb furcsa határ: Kisszelmenc, a kettévágott falu. Szlovák vámtiszt az egyik, ukrán a másik, – magyar falusiak mindkét oldalon. Innen még másfél óra autózás Beregszász, a Rákóczi Főiskola, egy másik, másfajta magyar világ. A Főiskola patinás dísztermében szintén megdöbbenést keltenek a Nagyságos Fejedelem hatalmas portréja mellé, a falra kivetített médiafogyasztást bemutató grafikonok.  Pedig a kárpátaljai magyarság körében mért adatok talán a legkevésbé riasztóak, ők bizonyultak leginkább hűségesnek anyanyelvű médiumaikhoz. Az összehasonlító ábrák üzenetét azonban nem lehet nem meglátni, valószínűleg csupán idő kérdése, még egy kis „fejlődés”, és könnyedén utolérhetik a többi régiót a „divatos” tendenciákban. Talán még Kárpátalján a legnagyobb a becsülete az írott szónak, a nyomtatott sajtó még jelentős tényező az ottaniak tájékozódásában. Persze a televízió már ott is átvette a vezető szerepet, és a rádióhallgatás ott is visszaesett a tíz évvel korábban mért adatokhoz képest. Aggasztja őket a digitális átállás, mi lesz akkor, ha már nem „készen kapja” a néző a programot, hanem maga válogathatja meg a nézni kívánt műsorokat? Néz-e majd akkor bárki is értékőrző műsorokat, vagy véglegesen elárasztja a médiát a „gagyi”? Hát ez bizony nem csak Kárpátalján kérdés, és velünk együtt valószínűleg a Nagyságos Fejedelem sem tudja rá a választ…