2015. január 7-én iszlám fundamentalista terroristák támadták meg a Charlie Hebdo francia szatirikus magazin irodáját. 12 ember veszítette életét, köztük a lap több karikaturistája is. Az eset nagy nemzetközi port kavart – a mészárlás borzalmán túl egy közös (nem csak) európai értékünk is célponttá vált: a szólásszabadság.

Amilyen sebességgel a mészárlás után megjelentek az „Én vagyok Charlie” felkiáltások, olyan hamar előbújtak azok a vélemények is, amelyek elutasítják a Charlie-val való közösségvállalást. Ez önmagában nem baj (a szabadság ezt is jelenti), ám érdemes néhány szempontot figyelembe venni, mielőtt eldöntjük, hogyan vélekedjünk minderről.

A Charlie Hebdo kétségtelenül sértő, provokatív, sok esetben obszcén volt, nem kímélte senkinek az érzéseit. Ezzel az attitűddel egy régi párizsi szatirikus hagyományba ágyazódik be. Mint azt Arthur Goldhammer kifejti: ez a hagyomány a gouaille, mely már Marie-Antoinette korában elterjedt volt, s nem kímélte az uralkodóház tagjait. Ez a fajta szatíra természeténél fogva mindenfajta autoritás ellen lázad – legyen az vallás, állam, vagy bármely megkérdőjelezhetetlennek beállított tekintély. A kérdés azonban nem az, hogy ízléses volt-e a Charlie – tudjuk, hogy sok esetben nem –, hanem hogy az a mód, ahogyan ők kifejezték magukat, mégiscsak békés véleménynyilvánításnak számít.

Azt is érdemes észben tartani, hogy a Charlie hangvétele nem volt kifejezetten rasszista vagy bevándorló-ellenes: az egyik meggyilkolt rajzoló képein például kifigurázta a származás alapján történő diszkriminációt, a bevándorlókat rettegésben tartó nacionalistákat, valamint az ellenük alkalmazott rendőrségi brutalitást. Mindezek mellett tény, hogy a legtöbb francia lapban nem lehetett volna megjelentetni a Charlie karikatúráinak nagy részét, hiszen ők a valóban a sokkolás és megbotránkoztatás eszközeit alkalmazva próbáltak társadalmi feszültségeket láthatóvá tenni, s ez kétségtelenül ellentmondásos érzelmeket kelt az olvasók nagy részében.

„A szólás szabadságának fontos próbája nem [csak] az, hogy ki tudom-e mondani, amit szeretnék, hanem hogy meg tudom hallgatni az ellenfeleimet akkor is, ha közben sértve érzem magam” – írta január 7-én Tauriq Moosa etikaoktató és blogger egy tweetben. Ami tehát valóban az alapját kell, hogy képezze a szabad véleménynyilvánításnak: a szabadság ára az, hogy el kell tűrni, mások is szabadok. Ennek a határait a gyűlöletre uszítás áthágja, hiszen az valós áldozatokat követel – azonban amit a Charlie művelt, mindössze azt sérthette, aki úgy döntött, hogy olvassa az egyébként csekély lapszámmal megjelenő magazint.

A Charlie Hebdo-t ért támadás mindenképpen terroristatámadásnak minősül, s mint ilyen, elsődleges célja nagy tömegek megfélemlítése. A „Je suis Charlie” szlogen ezzel szegül szembe. Nem azt hivatott jelképezni, hogy használói egyetértenének a magazin összes tartalmával – sokkal inkább az, hogy elfogadhatatlannak tartják az ilyen véres megtorlást néhány rajzolt képkocka kapcsán. A Párizsban aznap este összegyűlt tömeg neonbetűkkel írta ki: Nem félünk! Ugyanebből az okból jelent meg a következő napokban oly sok újság Charlie Hebdo-s címlapokkal. Goldhammer szerint ugyan ennek megvan az az iróniája, hogy a nagy ikonok ellen lázadó Charlie ilyen módom maga is ikonná válik, ám itt egy egész értékrend került a támadás kereszttüzébe. A támadás szimbolikus volt, s a reakció is az.

Volt azonban még egy szlogen, ami felröppent a támadás után, s ami talán szimpatikusabb lehet azoknak, akik a Charlie-val nem szeretnének annak sértő hangvétele miatt közösséget vállalni. A „Je suis Ahmed” arra a muszlim rendőrre utal, aki a Charlie személyzetének védelmében veszítette életét. Ahmed Merabet azért halt meg, hogy megvédje azokat, akik a vallását sértegették. A rendőr bátyja a támadás után toleranciára és együttérzésre hívta fel az embereket, s hogy ne tekintsék a muszlimokat ellenségnek. „A terrornak nincs vallása”, jelentette ki Malek Merabet. Üzenete különösen fontos, mivel Franciaországban az eset után magasra szökött az iszlám vallásúak ellen irányuló erőszak.

Végül bárhogyan döntünk, a lényeg ugyanaz: az ilyen támadások megengedhetetlenek, és rombolóbbak, mint bármi, amit papír és toll segítségével el lehet követni.