Úgy tűnik, hogy végleg megüresedik a Washington Post sajtó-ombudsmani széke. Patrick Pexton, akinek másfél hete van hátra megbízatása idejének kitöltéséből, így nyilatkozott: „Lehet, hogy én leszek, én voltam a Washington Post utolsó független ombudsmanja és ez a pozíció betöltetlen marad.” Hozzátette azonban, hogy hivatalos döntés még nem született az ügyben, és ha fog is, annak költséghatékonysági oka lesz. Marty Baron vezető szerkesztő elismerte annak az értékét, hogy valaki házon belül kezeli a panaszokat, de azt is megjegyezte, hogy a lap bőven kap olvasói kritikát, ami külső forrásból érkező, független megítélést biztosít, éppen ezért nincs arra szükség, hogy valakit erre a célra megfizessenek. Pexton viszont azzal érvelt, hogy havonta öt ezer e-mailt dolgoznak fel az asszisztensével, és rengeteg riporteri munkát néznek át annak érdekében, hogy megelőzzék a panaszáradatot. Nem titkolta azt sem, hogy véleménye szerint az ombudsmani jelenlét hitelesebbé teszi a Washington Postot, és annak eltörlése elég rövidlátó hozzáállásra utal.

Pexton elődje, Andy Alexander szerint ez a lépés messzemenő következményekkel járna, és meglehetősen igazságtalanul lehetne értelmezni azt a döntést, hogy pénzügyi nyomásra hivatkozva megszabadulnak a belső kritikustól. Alexander hangsúlyozta azt is, hogy milyen fejlődésen ment át az ombudsmani szerep, eredetileg „csupán” felhatalmaztak egy ügynököt az olvasói panaszok kezelésére, később azonban nemcsak ebből állt a feladata, hanem ő volt az a független személy, aki jogosult volt arra, hogy kényelmetlen kérdéseket tegyen fel a szerkesztőknek és a riportereknek, és akár megállapítsa a szerkesztőség felelősségét. Genf Overholser, aki a kilencvenes években töltötte be ezt a pozíciót, úgy vélekedett, hogy pusztán anyagi okokból megszüntetni ezt az intézményt óriási tévedés és hatalmas szégyen lenne. A sajtótermék szóvivője még nem közölte a lap hivatalos álláspontját.

Ha így múlna el a Washington Post dicsősége, az valóban messzemenő következményekkel járhatna a sajtó-ombudsmani pozíció szerepére vonatkozóan, hiszen az Egyesült Államokban a lap az elsők között honosította meg 1970-ben ezt az egyes források szerint Japánból származó intézményt. Az ombudsman a médiavállalkozáson belüli önkritika és önszabályozás felelőse, meghatározó szerepet játszik az átláthatóság, a felelősségvállalás és az etikus magatartás biztosításában. A média népszerű önszabályozási megoldásával, a sajtótanáccsal szemben az ombudsman egyetlen médiumnak dolgozik, kapcsolatot teremt a kiadó, az újságíró és a néző, hallgató, olvasó között, fogadja az utóbbiak észrevételeit, panaszait és megoldást keres a két fél közötti vitás ügyekben.

A pozíció betöltése nyugaton egy személlyel, keleten inkább csoportmunkában valósul meg. Az Egyesült Államokban a függetlenségen van a hangsúly, a sajtó-ombudsman írásait, kritikáját egyszerre olvassa az egész szerkesztőség, nincs senkinek beleszólása abba, hogy mit ír, és véleményének tartalma miatt nem mondhatnak fel neki. Cserébe ő sem kapja meg előbb az aktuális lapszámot, és annak ellenére, hogy akár bent is ülhet a szerkesztőségi értekezleteken, nem szólhat bele tartalmi kérdésekbe, csak mintegy morális jelenlétet biztosít. Japánban az ombudsmanok 23−28 fős munkacsoportban, bizottsági formában működnek, ahol minden „szubombudsman” különböző rovatokért felelős, de azonos jogokkal rendelkezik. Ez a modell feltételezi, hogy a sajtóorgánum nem küzd anyagi gondokkal, és fenn tud tartani erre a célra egy több fős apparátust. Ma az amerikai napilapok két százalékának van ombudsmanja, más országokban pedig még kisebb ez a szám. Az ombudsmanok hivatalos szervezetének honlapján jelenleg 47 regisztrált tisztségviselő van. A Nyugat-Európában nagy hagyománynak örvendő lapombudsman intézménye Magyarországon összesen két lapban élt, a Magyar Hírlapban és a Népszabadságban – két évig.

Jeffrey Dvorkin, a Nemzetközi Ombudsmanszövetség vezetője szerint az internet korszakában egyre nagyobb szerephez juthatnak az ombudsmanok. Az ezzel ellentétes vélemény szerint az online kritikusok betöltik a szerepüket, és nem lesz szükség rájuk többé. Az ombudsmanok vezetője szerint azonban ők felkészültebbek, és jobban képesek a média átláthatóságát biztosítani. Az ideális megoldást Dvorkin a „cyberombudsman” kifejlesztésében látja, az új generációs ombudsman már írói vénával megáldott, és megalapozott tudással, de „jó blogger módjára” közelít a közönség felé.