Érdekes, a rádióval kapcsolatos médiatörténeti momentumokra mutatott rá Klein Tamás, az NMHH MT Médiatudományi Intézetének minapi, Magyar sajtószabadság és -szabályozás 1920–1989 c. konferenciáján. A rádiózás kezdetén, 1925-ben és a későbbi években, Magyarországon a rádiót még senki nem akarta befolyásolni vagy megzabolázni. Ez önmagában még talán nem is lenne rendkívüli, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy ez a kor nem éppen szabadelvű sajtószabályozásáról ismert. A nyomtatott sajtó nagyon is a hatalom figyelmének középpontjában állt, korlátozó, ellenőrző jogszabályok betiltások, sajtóperek sora kísérte ezt a különleges figyelmet. Ugyanekkor a nagy újdonságként megjelenő elektronikus média első igazi képviselője, a rádió, sokkal szabadabb körülmények között bontogathatta szárnyait.

Az okok rendkívül érdekesek. Az egyik az ismeretek hiánya volt, a hatalom egyszerűen nem ismerte fel az új médium jelentőségét, esetleges szerepét a társadalmi véleményformálásban. Közvetlenül az indulás környékén ez érthető, hiszen eleinte egyszerűen nem is rendelkeztek annyian vevőkészülékkel, hogy a hatóságokban felmerüljön a szabályozás kérdése. (Illetve bizonyos szinten felmerült: a készülékek megvásárlását és üzembe helyezését kötötték bizonyos adminisztrációhoz, de erről is viszonylag gyorsan lemondtak.) Az állam megelégedett azzal, hogy monopóliumként magánál tartotta a műsorszórás jogát, amit viszont koncesszióban kiadott magánvállalkozóknak. Ez pedig hosszú évekig így maradt, még akkor is, amikor már (különösen a városokban) széles körben elterjedtek a vevőkészülékek.

A másik ok, amiért az írott sajtót kitartóan megzabolázni igyekvő hatalom ilyen értelemben nem foglalkozott a rádióval, a bizalmi elv volt: a rádiózást olyan vállalkozók kezdeményezték és virágoztatták fel Magyarországon, akikben a kor politikai elitje feltétlenül megbízott. Míg az előző ok (a rádió jelentőségének alábecsülése) nyilván más országokban is hasonlóan játszódott le, addig ez a második valószínűleg magyar specifikum. A hazai rádiózás kezdeményezője és egyik fő részvényese, Kozma Miklós ténylegesen bírta a kormány bizalmát és senki sem feltételezte, hogy „rossz célokra” használná az új médiumot. Az évek során pedig Kozma mai értelemben véve is korszerű szemléletet honosított meg a magyar rádiózásban, élve a rendelkezésére álló szabadsággal, politikai pártatlanságot és objektivitást hirdetett. Azt vallotta, minden hírt közzé kell tenni, a jót is, rosszat is, mert végső soron ez szolgálja legjobban az ország és a nép javát. Amikor a rádiózás már mindenki számára nyilvánvalóan jelentős tényezővé vált a tájékoztatásban és véleményformálásban, Kozma, politikai kapcsolatai révén, cenzúramentességet kért és kapott médiumának.  Pedig ekkor már egészen más volt a helyzet, mint az indulásnál: a politikusok közül elsőként Klebelsberg Kuno ismerte fel a rádióban rejlő lehetőséget és élt is vele, kultúrpolitikájának hatékony propagálására. A minisztert azután számos más politikus követte és Kozma egyre nehezebben tudott ellenállni a nyomásnak. Érdekes módon Gömbös miniszterelnök sajtófőnöke még ekkor sem a rádió működését próbálta befolyásolni, hanem a kormány tagjainak nyilatkozatait igyekezett ellenőrizni.

Ez a viszonylagos szabadság azonban szükségszerűen véget ért a II. világháború közeledtével. Szükségszerűen, hiszen a szembenálló felek ekkor már az ágyúkhoz és hadosztályokhoz mérhető erejű fegyverként tekintettek a rádióra.