Elkészült a felsőfokú és középfokú közigazgatási hatóságoknak szánt „szigorúan titkos, bizalmas” feliratú Tájékoztató is, amely már tartalmazta azoknak a rendeleteknek a szövegét, amelyek aztán a Szerbiának elküldött hadüzenet napján kerültek kibocsátásra. Az egyik (5482/1914. M. E. számú rendelet) pl. megtiltotta, hogy olyan sajtóközlemény jelenjen meg, amely az „Osztrák-Magyar Monarchia mindkét állama” fegyveres erejéről, azok elhelyezkedéséről, mozgásairól, az erődök állapotáról, a fegyverek és hadfelszerelések mennyiségéről, élelmiszerek hollétéről, mennyiségéről és minőségéről tartalmaz információkat.

Az előzetes cenzúra általános bevezetésére ugyan nem került sor, de egyes, „arra okot szolgáltató és (külön megjelölendő)” sajtótermékeket kötelezhettek arra (12001/1914. számú I. M. E. számú rendelet), hogy közleményeiket a megjelenés előtt mutassák be a kijelölt hatósági szerveknek. Talán meglepő, de – eltérően Ausztriától – általános érvényű sajtócenzúra nem volt Magyarországon az első világháború időszakában. Voltak is olyan hangok a Monarchia osztrák felében, amelyek szerint a magyarok által mindig olyan nagyon féltett paritást ezen a téren is érvényesíteni kellene, vagyis hogy a cenzúrát Magyarországon is be kellene vezetni.

Cenzúra tehát nem volt, de azért néhány lapot még a háború első hónapjaiban betiltással sújtottak. Ez lett a sorsa pl. a budapesti Független Hírmondónak, a Rendkívüli Újságnak, a Szlovenszky Denniknek, a Kassai Munkásnak, a Fiumében megjelenő Reijcke Novinenek és a La Voce del Popolonak, továbbá a szerb nyelvű, újvidéki Zasztavanak és a nagykárolyi Közérdeknek is. Igaz, hogy ezek a betiltások nem voltak véglegesek, többnyire néhány napra vagy esetleg egypár hónapra korlátozódtak.

A kormányzat nem akart feltétlenül keménykedni, mert arra nem is volt szüksége, hiszen a lapok többsége a háború kitörését – az Európa szerte megfigyelhető háborús párti közvéleménynek megfelelően – üdvözölte. Nemcsak a kormánypárti, hanem a mérsékelt ellenzék lapjai is a Szerbiával való leszámolást sürgették, megelőzve ebben a magyar kormányt is, hiszen tudvalevőleg Tisza István miniszterelnök csak hosszabb tépelődés után adta hozzájárulását a hadüzenethez, miután német birodalmi körök kifejezésre jutatták, hogy a Monarchia elveszti támogatásukat, és az Orosz Birodalommal szemben egyedül marad, amennyiben nem használja fel indítékként Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolását Szerbia megtámadására. Egyedül néhány lapnak voltak fenntartásai a háborús hangulattal szemben: így pl. a Károlyi Mihály és Justh Gyula által fémjelzett politikai csoportosulást képviselő Magyarságnak, valamint a Jászi Oszkár körüli polgári radikálisok nézeteit kifejező Világnak. Leginkább háborúellenes magatartást a szociáldemokrata napilap, a Népszava foglalt el. Tisza István miniszterelnök azonban magához rendelte Garami Ernőt, a Népszava főszerkesztőjét, és „a legszigorúbban figyelmeztette”, hogy „a lapot, ha hangját nem változtatja meg, (…) azonnal betiltja” (A Magyar Munkásmozgalom Történetének Válogatott Dokumentumai. 4/B kötet. Budapest, Kossuth, 1969. 14.). A Népszava értett a szóból, és ezt követően idomult a „mainstream” irányhoz.

A kormányzat és a sajtó normalizált viszonyát segítette elő az is, hogy a politikai napilapokat a posta térítésmentesen szállította, továbbá feloldották egyes lapok utcai árusításának tilalmát, (így 1913 januárja után 1914. szeptembertől újra lehetett utcán is terjeszteni a Népszavát). A lapok munkatársainak többsége felmentést kapott a katonai szolgálat alól, ill. többük pedig a sajtó-hadiszálláson kapott beosztást, pl. Molnár Ferenc (Az Est), Biró Lajos (Pester Lloyd), Göndör Ferenc (Népszava), Payr Hugó (Budapesti Hírlap) stb.

A „korbács és cukor” akkoriban is bevált módszernek bizonyult. Ahogy a társadalom egyelőre optimista várakozással tekintett a háború mielőbbi sikeres befejezésére, úgy a sajtó is támogatta vagy legalábbis türelemmel fogadta működésének bizonyos fokú korlátozását.