2013-ban az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség munkatársa, Edward Snowden által kiszivárogtatott információk az amerikai és a brit kormány tömeges lehallgatásokat végeztek az állampolgárok kommunikációs fórumai felett. A botrány kirobbanását követően született meg az Egyesült Királyságban a Személyes adatok védelméről és a Nyomozó Hatóságokról szóló 2014-es törvény (Data Protection and Investigatory Powers Act 2014), amely a lehallgatások visszaszorítását tűzte ki célul. Azonban e törvény létrejöttének körülményei nem tették lehetővé, hogy az jól átgondolt legyen, szakaszai valódi védelmet nyújtsanak az egyén magánszférájának, valamint azt sem, hogy a parlament jól körüljárja a lehetőségeket. Ezzel szemben a szóban forgó törvényjavaslat szakmai szempontok szerinti átgondolására lesz ideje és lehetősége a brit parlamentnek. Rossz nyelvek szerint azonban a javaslat nem csökkenteni akarja a lehallgatások számát, hanem növelni kívánja ennek lehetőségeit. A javaslat rendelkezései szerint az internetszolgáltatók kötelezhetők lennének arra, hogy kiadják milyen internetes oldalakat látogatott, valamint hogy milyen online szolgáltatásokat vett igénybe az adott személy. A hírszerzés, a rendőrség, a fegyveres erők a tervezet értelmében felhatalmazást kaphatnak arra, hogy „meghackeljék” a kommunikációs csatornákat. Ezt megtehetik célzottan, vagy általánosan felhatalmazás alapján is. De ki mondja meg, hogy milyen cél igazolhatja a privátszférába történő beavatkozást?

A törvényjavaslat kritikus pontja a bírói felügyeleti rendszer átalakítása. A jelenlegi rendszerben a beavatkozások bírói engedélyhez nem kötöttek, a javaslat szerint azonban az új felügyeleti rendszerben nem csak bírói engedély, hanem ezen felül egy kormánytagnak is engedélyeznie kell a lehallgatás megkezdését. A bíró szerepe ebben a rendszerben tulajdonképpen korlátozott lesz, ugyanis csak annak ellenőrzésére lesz jogosult, hogy a hatóságok betartják-e a törvényt vagy sem. Aggodalomra adhat okot az említett hatóságok túlzott mérlegelés jogköre is. Ugyanis, ha úgy télik meg, hogy az eset sürgős, akkor az engedély kérése és megadása előtt bárkit megfigyelhetnek. De ki határozza meg, hogy mitől sürgős egy ügy? A jelenlegi tervek szerint ugyanis ez annak a feladata, aki a beavatkozásra szóló engedélyt kiadja, ez azonban nincsen közvetlen életveszélyhez, vagy bármely más feltételhez kötve, így ennek értelmezése is nehéz feladat lesz a jövőben.

A tervezett rendszer további hibája, hogy hiába biztosít bírói engedélyhez kötöttséget, azonban számos olyan módszert érintetlenül hagy, amelyekről korábban Snowden egyértelműen a lehallgatások veszélyes eszközeként nyilatkozott. Így például a TEMPORA adatgyűjtő program létezését is, amely programot az internetkábelek belsejébe építenek, és ennek segítségével jutnak információkhoz. Az említett hatóságoknak az új szabályok azt is megengednék, hogy magáncégeknek adják ki a megfigyelést, továbbá magáncégeket is kötelezhetnének arra, hogy, hogy feloldják a személyes adatok védelmet. Ezzel azonban az internetszolgáltatók biztonságosságát ássák alá, ugyanis utat nyitnak a hatóságoknak a lehallgatások biztosítására. További újdonság, hogy minden érintett, akit lehallgatnak, vagy úgy érzi, hogy lehallgatják, panasszal fordulhat a Bírósághoz. Azonban nem hagyományos úton a Fellebbviteli Bírósághoz (Court of Appeal), hanem az erre a célra, a belügyminisztérium alá tartozó külön testülethez (Investigatory Powers Tribunal). Problémát jelent továbbá, hogy a panasztevők általában nem férnek hozzá a bizonyítékokhoz, és nem kérdőjelezhetik meg a testület által, a panasz gyanúja esetén adott választ sem. Érdekes továbbá, hogy a felhasználók az esetek többségében nem is tudják, hogy lehallgatják őket, így nem is igen adódik lehetőség arra, hogy az említett szervhez forduljanak.