A konferencián elhangzott vitaindító alapkérdése az a régi dilemma volt, hogy van –e, lehet –e bármilyen hatással a médiafogyasztás a nemzeti és egyéb identitásra. Köztudottan a kutatók és elméleti szakemberek egy része következetesen elhatárolódik még a feltételezéstől is, miszerint a médián keresztül a fogyasztóhoz eljutó tartalmak érdemben hatással lennének a befogadóra. Nézetük szerint éppen fordítva van: a néző, a hallgató az, aki fogyasztói szokásaival befolyásolja a műsorkészítőket és azok az igények irányába nivellálnak, vagyis leegyszerűsítve, pl. a kereskedelmi televíziók egyre alpáribb tartalma semmiképp nem járul hozzá a közízlés romlásához, hanem éppen ellenkezőleg, a nézők azok, akik kikövetelik maguknak ezt a színvonalat, a szolgáltató csupán kielégíti az igényt.

A fentinél nyilván jóval összetettebb az identitás, így a nemzeti identitás kérdésköre, az alapdilemma azonban változatlan. Mindazonáltal, eddigi empirikus kutatásaink kiértékelésekor is igyekeztünk óvatosan fogalmazni: a médiafogyasztás és az értékrend, a nemzeti identitás, az asszimiláció fokozatai közötti összefüggésekről teszünk megállapításokat és nem hatásról beszélünk. Összefüggéseket pedig szép számmal találtunk, ha az ok és okozat vonatkozásában nyitva is hagyjuk a kérdést.

Visszatérve az elméleti fejtegetésekhez, az említett vitaindítóból idézünk néhány, az elektronikus médiára vonatkozó gondolatot:

Az elektronikus média megjelenése minőségileg új helyzet a nyomtatási kapitalizmus már jól ismert világához képest. Folyik a parttalan vita a különbségek mértékéről és mibenlétéről, de vajmi kevés értelme lenne azt megkérdőjelezni, hogy az új médiatípusok elérési és befolyásoló képessége hatványozott a régiekhez viszonyítva.

Csupán egyetlen aspektus a televízió vonatkozásában: az elektronikus médiatartalmakon felnövő és mind kevesebbet olvasó nemzedékek számára a történelemről szerzett tudás elsősorban képi információk formájában rögzül. Jól-rosszul – mondhatjuk, de ez van. A képek pedig sokfélék, a hiteles, szemcsés, archív felvételektől a délutáni sorozatok színes, a valósággal köszönő viszonyt sem ápoló snittjeiig. Az első világháborúról még a kissé elmosódott, fekete-fehér, sokszor mesterségesen megkomponált fotográfiák hordozzák az információt, a másodikról már színes (vagy utólag digitálisan kiszínezett) filmhíradós felvételek is vannak, a régebbi eseményekről és korokról viszont „már csak” a kosztümös hollywoodi nagyjátékfilmek jelenetei szolgálhatnak a „történelmi tudás” alapjául. Talán ecsetelnünk sem kell, miféle következményekkel jár mindez a közkézen forgó történeti tudás vonatkozásában.

Azonban már ez is a múlt, - mondhatnánk – hiszen, bár a televízión felnőtt  nemzedékek éppen itt élnek közöttünk, máris átadják helyüket az interneten és az újmédia egyéb formáin szocializálódó fiataloknak. Ma még nehéz megmondani, ez milyen hatással lesz a fentebb vázolt dilemmákra, azaz például javít vagy tovább ront a megszerezhető és megszerzett történeti tudás minőségén. Annyi sejthető, hogy a televízió által közvetített egyirányú információáramlásból adódó hiányosságok részben kiküszöbölődnek, hiszen megszűnik a kizárólagosságuk, ami a hibás vagy elégtelen ismeret estében kifejezetten előny.

A világhálón ugyanis könnyedén elérhető kiegészítő vagy korrigált ismeret, azaz kisebb az esély, hogy a szándékosan elferdített vagy elnagyolt tények ebben a statikus formában rögzüljenek. Ugyanakkor szokás mondogatni, hogy a világhálón minden megtalálható és mindennek az ellenkezője is. Itt tehát az információk zavarba ejtő bősége és a hitelesség hangsúlyos kérdése dominál. Az előbb említett történelmi ismeret és annak társadalmi vetületei, a kollektív emlékezet és fogalomtársai, különösen érdekes és érzékeny kérdéseket vetnek fel.

Bár ezek a gondolatok látszólag messzire vezetnek, érdemes kicsit körbejárni a diskurzust, amely a történetírás mai helyzetéről és szerepéről folyik az újmédia teremtette, újfajta nyilvánosság vonatkozásában. Az elkalandozást az indokolja, hogy az identitás (és ezen belül különösen a nemzeti identitás) genezisében kulcsszerepet játszott mind a média, mind pedig az aktuális történeti felfogás. A kettő viszonyrendszere dinamikusan változott, a teljes összefonódottság és a szétválást követő káosz közötti széles skálán. A krízishelyzet jelenleg is fennáll, a változások üteme folyamatosan felülírja az elméleti erőfeszítések eredményeit.