Fotó: MTI

A riói olimpia nem csupán a rekordokról, a hatalmas teljesítményekről lesz emlékezetes, hanem a versenysportot általában beárnyékoló doppingolásról is. Gondolhatunk itt akár az orosz atlétákkal kapcsolatos – majdnem – teljes körű eltiltásra vagy az úszók között kialakult hidegháborús hangulatra,  de eszünkbe juthatnak a Hosszú Katinkát ért vádak is.

Hosszú 2015 novemberében keresetet nyújtott be az Arizonai Kerületi Bírósághoz (bíróság) a korábbi kanadai úszó, jelenleg pedig nagyhatású szakújságíróként és -kommentátorként tevékenykedő Casey Barrett-el szemben, aki őt még 2015 májusában doppingolással gyanúsította meg. A vitatott írások Barrett blogján, illetve szinte majdnem egyező tartalommal egy elismert úszással foglalkozó online szaklapban jelentek meg.

Katinka felperesként azt kifogásolta, hogy a vitatott cikkek (jegyzetek) azt a hamis tényállítást tartalmazták, hogy teljesítményfokozó szereket használ eredményei eléréséhez. Azaz a kerületi bíróságnak tulajdonképpen abban kellett döntenie, hogy ez az állítás megáll-e, vagy másként: elhangzott-e a jegyzetben ilyen tényállítás. A bíróság továbbá azt is vizsgálta, hogy nem tartozik-e az állítólagos kijelentés az Első Alkotmánykiegészítés védelmi körébe azon az alapon, hogy az tulajdonképpen véleménynek minősül.

Mielőtt az ítéletben foglaltakat vizsgálnánk tekintsük át röviden a kifogásolt cikket. Barrett érvelésének struktúráját a jegyzet címe adja, mely egy angol kifejezésre utal, melynek magyar megfelelője: „Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja.” A cikk elején azzal kezdi, hogy bár bizonyítéka nincs a teljesítményfokozó szerek használatára, ugyanakkor mindenki ezt gondolja a szakmában. Barrett ezt követően a doppingolásra utaló gyanús tényezőket veszi számba (pl. Hosszú bravúros regenerációs képességét, testalkatának változását, sikertelenség után fantasztikus eredményeit) és esetét az NDK-s sportolókhoz hasonlítja. Barrett emellett azt is jelzi többször: bárcsak ne lenne igaza! Utóbbi reményét összekapcsolja – érvelését ezzel is megtámogatva – egy korábbi, Lance Armstronggal kapcsolatos jóslatával is, mely a végén igaznak bizonyult.

Ítéletében a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy Barrett soha nem állított olyat, hogy Hosszú teljesítményfokozó szert szed. „Ő [Barrett] kifejezetten nem állította – de egyértelműen utalt arra – hogy úgy gondolja, hogy Hosszú teljesítményének erős gyanút kell ébreszteni másokban azzal kapcsolatban, hogy teljesítményfokozó szereket használ, és úgy hiszi, hogy a véleményvezéreknek [commentators] beszélni kell az ilyen gyanúról.” Azaz mindez nem tényállítás, hanem vélemény, mely – a rágalmazás szempontjából – így nem lehet bizonyíthatóan igaz vagy hamis, így az az Első Alkotmánykiegészítés védelmi körébe tartozik.

A bíróság döntésének középpontjában egy Európában is ’kísértő’ eldöntendő kérdés állt: tényt állított az írás szerzője vagy véleményét közölte csupán? (A magyarországi helyzetről és a strasbourgi gyakorlatról korábban ugyanitt már szót ejtettünk.) Nézzük, hogy hogyan birkózott meg a bíróság ezzel a felelősséget alapvetően befolyásoló kérdéssel.

Az Arizonai Kerületi Bíróság a rágalmazás megállapítására irányuló kerestet elutasító döntését alkotmányos védelemre alapozta.  A bíróság egy, az ide vonatkozó legfelső bírósági (Supreme Court) Milkovich-ügyet feldolgozó/értelmező fellebbviteli döntés (Partington-ügy) érvelését vette alapul.

A Partington eset szerint, amennyiben egy szerző egy ellentmondással teli eseményről ír, és tisztességesen bemutatja a releváns történéseket, és saját perspektíváját (véleményét) tálalja az eset homályosságával és vitatott tényeivel kapcsolatban, akkor azt védi az Első Alkotmánykiegészítés. Az indok egyszerű: egyéb esetben nem alakulna ki vita a társadalomban, állandóan csak a tények száraz leírásával találkozhatnánk, nem létezne olyan, hogy elemzés, és nem lenne különbség egy jegyzet és egy tudósítás között, márpedig az élénk vita az amerikai demokrácia elengedhetetlen része.

A szakirodalom ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy a rágalmazás alól mentességet biztosító véleményekre (értékítéletekre) vonatkozó legfelső bírósági gyakorlat korántsem ennyire koherens.  Éppen a bíróság által közvetve hivatkozott és alkalmazott Milkovich-ügy helyezkedett a Gertz-ügyben megfogalmazott teszttel szembe. Milkovich-ügy szerint nem szükséges külön egy, az Első Alkotmánykiegészítésen alapuló, véleményekre alapozó védelem a rágalmazási joggal szemben. A Gertz-ügy tesztjére reagálva egyértelműen amellett foglal állást, hogy azért mert véleménynek (értékítéletnek) tüntetünk fel egy állítást, nem szünteti meg az állításnak a ténybeli tartalmát (azaz nem lesz vélemény a tényállításból).

A Milkovich eset a tényállítás és értékítélet elhatárolásához a „reasonable factfinder” (egy reális/racionális vizsgálódó/tényfeltáró) ideálját állítja elénk, aki a vitatott kijelentés vonatkozásában meg tudja állapítani, hogy az objektív tényállítást foglal-e magában vagy sem. Ha a válasz nem, akkor az 1. kiegészítés védelme érvényesül. Emellett a Milkovich ügyben a Legfelső Bíróság – melyben a végén arra jutott, hogy tényállítás szerepelt a kifogásolt cikkben (hamis tanúzás vádja) – azt is kifogásolta, hogy a kifogásolt cikknek nem volt laza, jelképes, túlzó nyelvezete, illetve a hangütése sem volt olyan, amivel azt a benyomást gyengítette volna, hogy az újság ne gondolná komolyan a hamis tanúzás vádját.

Mindezek birtokában megpróbálhatjuk egy racionális tényfeltáró helyébe képzelni magunkat, és így olvasni a kifogásolt jegyzetet. Így sem az kép alakul ki bennünk, hogy egy véleményt olvasunk, hanem inkább egy könnyed stílusban íródott vádiratot. Ennek lényege: mindenki tudja miről van szó, a tények emellett szólnak, csak éppen bizonyítani nem tudjuk, hiszen „csak egy amatőr bukik le doppingteszten” – állítja egy helyen a szerző. (Argumentum a contrário - Katinka nem amatőr! Az ebből levont következtetést az olvasóra bízzuk.) Éppen az utóbbi illetve a cikk által használt további számos kiszólás (közvetett tényállítás) teszi még erősebbé azt a rossz érzést, hogy itt többről van szó, mint csupán egy ártatlan véleményről. Barrett egyértelművé teszi, hogy komolyan gondolja, amit állít.

Ezt a gyanúnkat tovább erősíti az a tény, melyet a bíróság – velünk ellentétben – éppen az írásban foglalt állítás véleményjellege mellett hoz fel: a jegyzet formai jegyeit.  Egyrészt Barrett jegyzetének Swimming World Magazine-ban történő közzétételével kapcsolatban állapította meg: három esetben is megjelenik, hogy csupán egy véleményről/jegyzetről (commentary) van szó. Ezzel az érvvel kapcsolatban elgondolkodtató, hogy éppen – a már említett – Milkovich eset hívja fel a figyelmet arra, hogy nem a forma dönt a tényállítás és vélemény elhatárolásában (A példa szerint: „A véleményem szerint” fordulat nem tesz egy tényállítást értékítéletté.).

A formai vizsgálat keretein belül az ítélet külön kiemeli, hogy a másik közzététel a szerző saját blog-oldalán történt, mely forma arról nevezetes, hogy azok általában „saját véleményeket és jegyzeteket tartalmaznak”. Ezekhez gyakorlatot is társít az ítélet. A felhozott gyakorlat azonban szintén nem fogalmaz egyértelműen, csupán annyit mond: nagyobb a valószínűsége annak, hogy a blogokon közzétett tartalmak véleményeknek minősülnek, mint tényállításoknak.

A szerző csupán egyetlen olyan formai érvet hoz fel, mely a Milkovich esethez kapcsolható: az írás „igencsak informális stílusban íródott”. Ugyanakkor ehhez maga teszi hozzá: ez nem egy szatíra, mely alapján azt szeretnénk, hogy ne vegyék komolyan a szerző mondanivalóját…

Epilógus. Kétségtelenül fontos, hogy olyan, a közérdeklődésre tartó kérdésekről, mint a dopping szabadon vitatkozhassunk. Mint ahogyan az is, hogy ez a vita korrektül – jelen esetben mások jó hírnevének figyelembe vételével – menjen végbe. A vitatott írásból, a választott formából számunkra nem ez tükröződik vissza. Hosszú Katinka sajtóközleményben reagált a bíróság számára negatív döntésére. Hogy mi lesz az ítélet sorsa még nem eldöntött, viszont kíváncsian várnánk egy újabb fordulót a tények és értékítéletek tengerében.