„Kedves Barátaink, mint látjátok, megindult az első Román-Magyar Kontakt-portál. A román olvasókhoz szól, rólunk, magyarokról. Kemény munka van mögötte, s jégtörés is a javából. Ha szétküldöd ismerőseidnek, magyaroknak, románoknak a hírt - vagy netán megosztanád -, segítettél nemcsak nekünk, a szerkesztőknek, de te magad is elmondhatod majd magadról, hogy valamit, ha kicsit is, de tettél a magyar-román megbékélésért.” – állt a körlevélben, amelyet Szabó Csaba, erdélyi író, újságíró jegyzett, a portál egyik szerkesztőjeként. Mivel, a szintén nem olyan régen napvilágot látott, román nyelvű magyar történelemkönyv, a Magyarságtörténet (O istorie a maghiarilor címe) ötletgazdáját és egyik fő szorgalmazóját is benne tisztelhetjük, megkértük, mutassa be néhány szóban az új projektet.

– Hogyan merült fel az oldal elkészítésének ötlete? Kiben? Mióta dolgoztok rajta és kik?

– A román nyelvű Magyarságtörténet megjelentetése körüli román empátiahullám volt valójában az, ami partra dobta ezt a portált. Hogy mennyire így van ez, azt a jelenlegi vezércikk is jelzi, amit a Babes-Bolyai Tudományegyetem rektora jegyez, aki divatosan nyilvánítja ki tetszését: "A bolondulásig élvezem ennek a Portálnak a létrejöttét". Tehát a művelt, polgárias románság körében van igény a megbékélésre, de részünkről, magyarok részéről igen kevés a kéz- illetve „hídnyújtás”, illetve ha kezet nyújtunk, akkor azt olyan nehézkesen csináljuk, hogy a román fél vagy frusztrációt érez, vagy félreérti. A román nyelvű Magyarságtörténet szerkesztése során annyi új, a román-magyar együttélés jövőjével kapcsolatos információkhoz jutottam, hogy most már bátran állítom: megbékélni lehet, de nem szabad megjátszani a megbékélést. A román fél részéről el kell fogadni azt a felfogást, miszerint a román történelem legalább olyan érdekes, mint a magyar, és hogy ők nem az Unio trio nationum-ban hisznek, hanem a quatro-ban (most nem keresem ki pontosan a latin megfelelőt: Unio quatro nationum?), azaz abban, hogy ők alkották a mátrixát Erdélynek, és ebbe a mátrixba épült be illetve rá a szász és magyar kultúra. Ez e tétel igen fontos számukra. Két-három ilyen tétel van, ami a mélyben tabuként munkál: ha ezekről a tabukról beszélni kezdünk, megszűnik a patologikus felületi feszültség. Persze tudni kell, hogy itt értelmes magyar és értelmes román emberekről szól a történet, akik képesek befogadni a másik fel meglátásait, és nem utasítják el azokat ab start. Az alulinformált, frusztrált tömegeknek ugyanis nincs nemzetisége: ma Jézust, holnap Barabást, aztán meg gólt kiált. Minél több román ember számára tudunk információt adni a mi világunkról, annál jobban segítjük őket a megértésben. Nem tudnak semmit rólunk, csak amit a tévében látnak, a stadionokban hallanak. Nincs kommunikáció a két nép között. A beszélgetés, a dumcsi az még nem kommunikáció.

– Mik a fő célkitűzések?

– Nem akarunk meggyőzni senkit, mi csak informálunk: tanárias stílusban, iskolás tempóban magyarázzuk kik vagyunk, hogyan épültünk be a román társadalomba, mennyire fontos a mi világunk ahhoz, hogy Románia előbbre lépjen. Saját tapasztalatból tudom például azt, hogy a román újságírók zöme azért nem jár magyar rendezvényekre, mert nem tudja kiről van elnevezve a rendezvény, nem tudja ki az aki beszél, nem tudja miről beszél. És ez valahogy természetes. Honnan tudná ugyanis, mi az hogy Erdélyi Múzeum Egyesület, honnan tudná hogy a mai rendezvényen mit ünnepel, honnan tudja mit írjon erről az egészről? Ergo: el kell kezdeni nemzeti önképünk kivetítését. Beszélni kell magunkról, mesélni kell magunkról. Magyarázni kell. Türelemmel, és alázattal – a szakma iránti alázat jegyében. Széchenyire van most szükség. Kemény Jánosra. Kós Károlyra. Hidakat kell építeni – önzetlenül, biztos kézzel, nem álmokat kergetni.

– Milyen fogadtatásra számítatok és vannak –e már valamiféle visszajelzések a célközönség irányából?

– A portál fogadtatása jó. De hát akkora fát kell kivágni, hogy itt már maga a munkafolyamat is siker. A próbálkozás is siker már. Írt a rektor. Szépen írt. Ez nekünk elég jelenleg. Ha mi bukunk, sokan buknak velünk. Ezért csináljuk tovább.