Az RTL Klub hírszolgáltatásával, annak minőségével kapcsolatban megfogalmazott állítások kritikák, illetve a sajtószabadság felemlegetése önkéntelenül is arra az elméleti problémára irányítja a médiakutató figyelmét, hogy a kereskedelmi médiumok mennyiben járulnak hozzá – vagy pontosabban fogalmazva –, mennyiben várható el tőlük, hogy hozzájáruljanak a közügyek vitatásához? A probléma megértéséhez érdemes egy rövid és elnagyolt sajtószabadság-történeti kitérőt tennünk.

A kereskedelmi média őshazájának az Egyesült Államok tekinthető, melyben az Első Alkotmánykiegészítés, azaz a szólásszabadság és annak értelmezése határozta/határozza meg a médiáról alkotott felfogást, így a sajtószabadságot. Az elmélet és a hozzá fűződő legfelső bírósági gyakorlat is azt mutatja, hogy a szabadságjogok közül kiemelkedő jelentőséggel bír a szólásszabadság, tartalmát az egyén önkiteljesítése, autonómjának megvalósítása határozza meg. Ez a jog szoros szimbiózisban él a tulajdon és a vállalkozás szabadságával, melyekben – hasonló módon – az egyéni döntésképesség, felelősség és autonómia teljesedik ki. A demokratikus nyilvánosság lényegében autonóm személyek és médiavállalkozások véleményeinek hatására alakul, formálódik. Így a szólás és sajtószabadság mércéje leginkább államtól való függetlenségben manifesztálódik, az állam az egyéni/vállalkozási autonómiába csak annyiban jogosult beavatkozni, amennyiben el kell hárítani az azt korlátozó akadályokat. Így pozitív normatív kötelezettségek – bár erre voltak kísérletek az 1940-es évek második felében – nem fogalmazhatók meg a médiumokkal szemben.

Szemben az USA-val, Európában a szólásszabadság tekintetében az állam aktivista felfogása honosodott meg. Azaz a szólásszabadság megvalósulásának nem csak a szabályozástól való tartózkodás a feltétele, hanem az állam olyan pozitív beavatkozása is, amely biztosítja a demokratikus folyamatokban való társadalmi részvételhez szükséges információkhoz való hozzáférést, az ezek alapján a demokrácia szempontjából felelős döntéseket tudnak hozni. Az 1940-es évek második felétől megszülető, európai közszolgálati modell állami monopóliumok formájában jelenik meg, demokráciát reprodukáló médiumként, rögzített normatív (társadalmi, kulturális, demokratikus) elvárásokkal és válik egyeduralkodóvá Európában. Műsorstruktúrájának központi eleme lesz a különböző feltételeknek megfelelő (például pártatlan, tárgyilagos, kiegyensúlyozott) hírszolgáltatás.

A két modell találkozása Európában 1980-ben történik meg, és a duálissá bővülő (értsd: kereskedelmi és közszolgálati) európai elektronikus médiarendszer egy alapvető kérdéssel szembesült ekkor: mennyiben kell a kereskedelmi szolgáltatóknak megfelelni az Európát ekkor uraló normatív koncepciónak és az általuk követett céloknak?

Az egyes államok leginkább amellett döntöttek, hogy az engedélyhez kötött kereskedelmi szolgáltatóknak is részt kell venni ’európai módon’ a demokratikus nyilvánosság építésében. Jó példa erre az Egyesült Királyság, ahol az ITV (1955) a közszolgálati BBC versenytársaként (azaz kereskedelmi alapon, de közszolgálati tartalommal) kezdhette meg működését, majd őt követte a többi ún. kereskedelmi közszolgálati adó (p. Five, Channel 4) engedélyezése. Említhetjük továbbá Németországot, ahol az Alkotmánybíróság egyértelművé tette, hogy a kereskedelmi műsorszolgáltatóknak is részt kell vállalniuk – még ha kevesebb normatív teherrel is – a plurális médiarendszer megvalósításában. És ennek a gondolatmenetnek lett aztán az is a következménye, hogy az egyes liberális demokratikus (illetve azzá váló) európai demokráciákban a médiát szabályozó törvényekben, illetve műsorszolgáltatási engedélyekben minimális közszolgálati műsorszerkezeti követelményeket írtak elő a kereskedelmi szolgáltatók számára. Ezek közül a legtipikusabb a hírszolgáltatás volt, amely az egyik legköltségesebb műfaj, ha professzionálisan csinálják.

Magyarországra érkezve, az előbb említett megoldást választotta a korábbi és jelenlegi médiatörvény is, továbbá az 1997-es országos kereskedelmi televíziós frekvenciapályázatokon (nyertesek: RTL Klub és TV2) a műsorszolgáltatási díj mértéke mellett az értékelés másik fő szempontja a vállalt közszolgálati tartalmak mértéke és minősége volt.

A két nyertes kereskedelmi csatorna éves beszámolóit, melyben tényleges műsorszerkezetének kerültek összevetésre a pályázatban tett vállalásokkal, az alkudozás jellemezte arról, hogy adott műsortartalmak elfogadhatók-e egyáltalán mint közszolgálatiak. További probléma volt, hogy a közszolgálati tartalmak olyan műsorsávban kerültek bemutatásra, amelynek nem volt értékelhető nézettsége. Az említett gyakorlati tapasztalatokat is figyelembe véve, sokatmondó a kereskedelmi hírműsorok szempontjából a jelenlegi médiatörvény azon rendelkezése, mely maximalizálja a hírműsor-szolgáltatásban „a demokratikus közvélemény tájékoztatását nem szolgáló, bűnügyi tematikájú híranyag vagy tudósítás” mértékét! (Mttv. 38. § (1) bek.)

Visszatérve tehát az bejegyzés elején feltett kérdésre, számunkra a két magyar kereskedelmi televízió működési gyakorlata arra mutat rá, hogy a fent vázolt két médiamodell legfontosabb céljai (gazdasági sikeresség versus demokratikus, társadalmi, kulturális célok) között fennálló alapvető ellentétet nem igazán lehet feloldani, hiába a műsorszerkezetbe becsempészett közszolgálati elemek. A jelenlegi helyzet pikantériája az, hogy egy kereskedelmi szolgáltató – még ha méltányolható magánérdek is vezeti ebben – erős közéleti tartalmak adásával megpróbál a számára idegen porondon, a közszolgálat terrénumában sikeres lenni. A sikert – a gazdasági szférához hasonlóan – ugyanakkor itt sem adják ingyen!