A román ajkúak számára írt, Kolozsváron megjelent Magyarságtörténetet február 21-én 18 órai kezdettel mutatták be a szerzők (Páll-Szabó Ferenc, dr. Váradi Éva, dr. Ciprian Rad, Pócsai Sándor és dr. Wellmann László) a helyi Liviu Rebreanu Kulturális Központban. A könyvet, melynek eredeti címe O istorie a maghiarilor, az első alkalommal megrendezett Erdélyi Magyar Kultúra-Kollokvium keretében tárták a román és magyar érdeklődők elé.

A rendezvényt – amelynek elsődleges célja a magyar kultúra népszerűsítése a románság körében – az Inter Art Alapítvány, a Liviu Rebreanu Kulturális Központ és a Nagyenyedi Polgármesteri Hivatal hozta tető alá. A kolozsvári történészeket, valamint a kötet ötletgazdáját, Szabó Csaba televíziós újságírót, Horaţiu Josan polgármester hívta meg.

Ami a történetben igazán izgalmas, az az, hogy a kötet áruba bocsátott példányai már a bemutató előtt gyakorlatilag elfogytak.

- Élményszámba megy, amint román érdeklődők kérdezgetik a városban, hol van az Únió (Memorandumului) utcában az Alpha Könyvesbolt, vagy hogy melyik udvar a „konzulátusé" (lásd az ottani Phoenix Könyvesboltot). A Gaudeamus Könyvesboltban is sokan nézegetik a könyvet, főleg a rendhagyó Őshaza-térkép vonzza a román tekinteteket. – mondta Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub Alapítója. A legérdekesebb visszajelzések Kisinyovból érkeztek, ahol a Kisinyovi Állami Egyetem egyik tanára nemcsak teljes empátiával nyilatkozott a könyvről (kiemelve annak „orosz" vonzatait is, azaz a Volgát, Kámát és a finn-ugor illetve magyar tanszékeket Tatárország szomszédságában), de meglepő nyíltsággal jelentette ki azt is, hogy Magyarország – bizonyos szempontból – ugyanúgy anyaországa a Moldáv Köztársaságnak, mint Románia. Dr. Aurelian Lavric történész itt Nagy Lajos királyra utalt, akinek első moldvai honfoglalója, Bedőházi Drágos, magyar parancsra hozott létre e területen egy kezdetleges magyar katonai-politikai struktúrát. A népszerű kisinyovi történész politikai színezetet is ad írásának azzal, hogy Magyarországot példaként állítja a románság elé a határon túli kisebbségek védelme terén.

Tudván azt, hogy a magyar és román történészek mindeddig nem tudtak közös nevezőre jutni egy hasonló kiadvány erejéig, megkérdeztük Szabó Csabát, vajon mi a felfokozott érdeklődés titka, és miben tér el a kiadvány a többi magyar illetve román történelmi munkától.

- Ha nincs ló, jó a szamár is. Eddig a szakma és  a politikum képtelen volt egy ilyen kötet kivitelezésére. Öt embert meggyőzni, hogy ingyen dolgozzon, az csoda. Pontosabban: hitel kérdése. Mi időről-időre közöljük a román álláspontot is, ezzel növeljük a hitelét, sőt ezzel még jobban kiemeljük a könyv informatív jellegét. Azaz mi a magyar akadémiai álláspont mentén haladunk, de ha olyan erdélyi kérdéshez érünk, amit a románság egyértelműen másképpen tud, akkor zárójelben, vagy csak egyszerű új bekezdésben elmondjuk, hogy különben a román akadémiai meglátás szerint ez így és így van, slussz. Nem vitatjuk, megyünk tovább. Azaz, mi informálunk.

A szerkesztés körülményei és a szerzők közötti kompromisszumok kialakítása is számos tanulsággal szolgálhat:

- Életre szóló élmény marad a román kollégával való hosszas szerkesztési vitám. Bizony nem ártana tudni szélesebb körökben is arról, mit és miért látnak másképpen a románok. Mi persze nevetgélve kerestük a kompromisszumokat, derűs hangulatban. Ő a román történetírás alapján nőtt fel, úgy doktorált, és a szakmai hitelét veszélyeztette, ha Erdélyt nem nevezi „az egyik román országnak”. Hetekig egyeztettünk, amíg kitaláltuk azt, hogyan írjuk ezt úgy meg, hogy az szakmailag is, emberileg is rendben legyen, ne sértsen senkit. A döbbenetes az volt, hogy ő maga is elismerte, lehetetlenség az, amire vállalkoztunk, azaz a két történetírást egymás kiegészítéseként fogni fel. Ugyanis Magyarország az x oldalon három részre szakad, és az egyesítésen munkálkodik a nemzet (ezt a román kolléga nagy empátiával írja le), de utána, az x+5 oldalon (Speyer után)  egy olyan különálló államként láttatja, amelyiknek nemigen van köze a Mohács előtti Magyarországhoz. Kérdeztem: Ciprian, a 42. oldalon háromba szakadt Magyarországról írsz empátiával, aztán egyszerre „román föld Erdély”. Az olvasó meg fog bolondulni! Legalább azt mondjad meg, mikortól használja a román történetírás azt, hogy „román föld”. És akkor írjuk be zárójelben: A magyar történetírással ellentétben, a román történészek Erdélyt x évtől „román földként” nevezik. A válasz több volt, mint ijedt, szinte rémült: Csaba! A román történetírás szerint mindig román volt, mert a lakosság számarányát tekintik meghatározónak, nem az adminisztrációt. Erre javasoltam, írjuk ezt is be zárójelben, hogy az emberek értsék meg, miről van itt szó, azaz arról, hogy almát meg körtét adunk össze. De kértem, azt mindenféleképpen írjuk oda, milyen jellegű népszámlálásra utalunk, lábjegyzet, bibliográfia. És azt, melyik Erdélyre értjük ezt: a történelmire vagy a „bővítettre”. És így tovább – szóval nem volt könnyű munka.

Az eredmény tehát az lett, hogy a könyv elfogyott, a kiadó gyors utánnyomásra kényszerült. Ahogy hírlik, magyarok és románok egyaránt vásárolják, mert alapvetően kíváncsiak vagyunk egymásra. Végül is ez a kommunikáció alapja, még ha az egyik legrégibb, leglassúbb médium által is.