Korunkban, amikor a hírek terjesztése szinte mindenki számára lehetővé vált, az is megtörténhetett, hogy a Wall Street Journal szerkesztője hamarabb tett közzé Twitter-bejegyzést Philip Seymour Hoffman haláláról, mint hogy az a hírportálokon megjelent volna, és egyáltalán a család tudomására jutott volna. A rövid posztot csak hét perc múlva követte a lap online verziójában megjelenő hosszabb cikk, amely ténylegesen megerősítette a hírt, és a szerkesztőség tíz perccel később tette közzé azt közösségi hírfolyamában. Ezalatt a hét perc alatt vírusként terjedt a hír, tűvel a bal karjában találták meg New York-i lakásában az ismert színészt. A rövid információt végig fenntartással kezelték annak megosztói. A kérdés az, hogy megéri-e kockáztatni egy nagy múltú lap hírnevét azért, hogy elsőként jelenthessen be egy sokkoló, de meg nem erősített gyászhírt. Nem sokkal később a New York Times is elkezdett információkat szivárogtatni, amelyek közül a legmegdöbbentőbb talán az volt, hogy egy neve elhallgatását kérő hivatásos tisztviselő közölte a sajtó munkatársaival, hogy bizalmasan kezeljék a hírt, mert elképzelhető, hogy a három gyermek és édesanyjuk még nem tudja. A salon.com cikkírója szerint a világ tudott volna még várni hét percet erre a hírre, hogy a közeli hozzátartozók biztosan előbb tudhassák meg azt, mint bárki más. Az első bejegyzéstől számított egy órán belül nem csak vezető hírré vált a tragédia, hanem már a színésztársak reakciói is megjelentek a Gawker nevű portálon, ami azzal a szlogennel hirdeti magát, hogy “Ami ma még csak pletyka, az holnap már hír”.

Ha a gyászhírek internetes kezelésére még nem is született külön etikai irányelv, a Reuters hírügynökség “Breaking news”-ra vonatkozó előírásai megkövetelik, hogy a legröviebb hír esetében is meg kell győződni annak valóságtartalmáról, az információ beszerzésének alapvető feltétele a világosság és pontosság. A legjelentősebb amerikai újságíró szervezet, a Society of Professional Journalist által kiadott etikai kódex (SPJ kódex) a legtöbb etikai szabálygyűjteményhez hasonlóan emberséges hozzáállásra szólítja fel az újságírókat, és együttérzést, érzékenységet vár el tőlük egy tragédia feldolgozása esetén. Arra próbálja ösztönözni őket, hogy maradjanak a jó ízlés határán belül, és álljanak ellen a kíváncsiság kísértésének. A Philip Seymour Hoffman haláláról szóló közleményekre azonban csak a ’versenyfutás az idővel’ volt jellemző.

Hadley Freeman, a Guardian egyik rovatvezetője, erre az esetre reagálva megosztotta azokat az etikai aranyszabályokat, amelyeket véleménye szerint a digitális korszakban sem szabadna elfelejteni, még akkor sem, ha egy közszereplő haláláról van szó. Szerinte az első és legfontosabb kérdés, amit egy újságírónak mindenkor fel kell tennie magának, hogy fordított helyzetben ugyanaz a bánásmód, amit alkalmaz, hogy esne neki. Elsősorban a Daily Mail szerkesztőségének hozzáállását kifogásolta, amely kisiflmeket tett közzé internetes sajtótermékében arról, hogy szervezi a megtört feleség a temetést, hogy zokognak a szertartáson az apa nélkül maradt öt, hét és tíz éves gyerekek, és mennyire szomorú a színész édesanyja. Beszámolóját azzal a nem kis iróniát tartalmazó mondattal kezdte, hogy „Philip Seymour Hoffman , aki kínosan ügyelt a magánéletére...”

A másik ízléstelen szokás, amire a színész halála rávilágított, hogy a nagy divatházak PR eseményt csinálnak egy-egy híresség temetéséből, sajtóközleményt adva ki arról, ki kinek a ruháját viselte a szertartáson. A Valentino divatcég bocsánatkérésre kényszerült, amiért Amy Adamst használta fel − beleegyezése nélkül − 2500 dolláros táskájának reklámozására, egy ilyen alkalommal. A márka képviselője ugyanis e-mailben küldte el a szerkesztőségeknek azt a két fényképet, amin a színésznő utolsó útjára kíséri kollégáját, karján a bordó kiegészítővel. A New York Post a vörös szőnyegre utalva „halott szőnyeg” címmel tette közzé a bocsánatkérést.

Amellett, hogy a közösségi oldalakon színészkollégák, hírességek és rajongók tették közzé részvétnyilvánításukat, vallomások sorozata jelent meg középkorú férfiak tollából, akik kábítószer-függőségük okán párhuzamot vontak Hoffman tragédiája és saját életük között, azt fejtegetve, milyen gondolatok, érzések kavaroghattak a színészben halála előtt. Ez a fajta önigazolás-keresés legalább olyan veszélyes lehet a kiskorúakra, mint az öngyilkossági minta. Mark Shrayber a Jezebel.com cikkírója azonban mégsem erre hívta fel a figyelmet, hanem azt jegyezte meg, hogy érdekes módon nem volt olyan nagy a tolongás, amikor Rob Forddal, a torontói polgármesterrel, vagy Cory Monteith-el, a kevésbé ismert, nem Oscar-díjas kanadai színésszel hasonlíthatták volna össze magukat a kábítószeres élményekkel rendelkező vagy mentális betegségben szenvedő önjelölt írók.

A Super Bowl-közvetítés során − amivel egyébként meg kellett vívnia a harcot a hírversenyben a színész haláláról szóló tudósításoknak − sugárzott egyik hirdetés szövege így hangzott: „Nem tudjuk megváltoztatni azt, amivé az internet vált, de hatással lehetünk arra, hogy mivé lesz.”

Ennek egyik eszköze lehet a tudatos és kritikus fogyasztói magatartás és a szakma sokat emlegetett önszabályozásának jelenléte, fejlődése. Az etikai kódexekben lefektetett hangzatos elvárások végrehajtása és szankcionálása legtöbbször nehézkes, mivel ezeket a magatartási szabályokat az újságírók önkéntesen fogadják el és tartják be; így van ez a fent idézett SPJ kódex esetében is. Az etikai szabályok tudatos megszegése esetén általában legsúlyosabb büntetésként kizárhatják az újságírót a szakmai szervezetből, de ez nem jelenti azt, hogy többé nem tevékenykedhet újságíróként – ennek súlya a szervezet elismertségétől függ. A másik problémát az okozza, hogy a médiatulajdonosok meghatározzák, milyen prioritásokat, érdekeket szem előtt tartva számoljanak be az újságírók az egyes eseményekről. Ilyen szerkesztői–tulajdonosi ellentét valamint gyenge társadalmi és szakmai visszatartó erő esetén az etikai kódexek sokszor hatástalanok maradnak. Az egyre többször és hangosabban megfogalmazódó igény az etikus újságírói magatartásra, amelynek a fent említett cikkekben is hangot adtak rovatvezetők, egyetemi oktatók és kommentelők, akár növelheti az erkölcsi feddhetetlenség presztízsértékét.