Az EBU által megfogalmazott vélemény egy olyan problémára irányítja a figyelmet, mely csoda, hogy eddig egyáltalán nem jelentkezett az Európai Bíróságnál (EuB) a TVWF irányelv 2007-s átfogó módosítása óta. A kérdés egyszerűen hangzik: pontosan milyen tartalmak (szolgáltatások) tartoz(hat)nak a lekérhető audiovizuális médiaszolgáltatások körébe? Ez a jogbiztonság szempontjából alapvető kérdés, különösen egy olyan esetben, ahol egy eddig a hagyományos médiaszabályozás alá nem tartozó szolgáltatások kerülnek a szabályozás hatálya alá. Az ilyen szolgáltatást nyújtó vállalkozásoknak elemi érdeke fűződik ahhoz, hogy pontosan tudják: milyen terheket, kötelezettségeket jelent számukra a megváltozott szabályozási környezet.

A TVWF irányelv átfogó módosításának történetét szemlélve elmondható: annak újragondolása során kiemelt szempontként kezelték a jogbiztonság kérdését. Ezt mutatja egyrészt az az óvatosság, amellyel a TVWF irányelv tárgyi hatályának kiterjesztéséhez közelítettek. A Bizottság 2003-ban még csak esetlegesen beszélt erről a attól téve függővé a kiterjesztést, hogy az információs társadalmi szolgáltatások médiaszabályozás szempontjából releváns része milyen jelentőségre tesz szert a jövőben. Másrészt amikor a Bizottság a kiterjesztés mellett döntött az AVMS irányelvben megpróbálta jól körülhatárolni és kizárni a szabályozás hatálya alól a televíziós műsorszolgáltatással nem rokon (television like) szolgáltatásokat.

Az EuB előtt jelenleg folyamatban lévő előzetes döntéshozatali (C-347/14. számú New Media Online GmbH) ügyben keletkezett főtanácsnoki indítvány pedig éppen e rokonsággal/hasonlósággal operálva látszik felborítani a 2007-ben létrejött jogalkotói konszenzust. Ennek kapcsán felmerülhet a kérdés: konszenzus volt-e egyáltalán 2007-ben abban, hogy mely video-on-demand szolgáltatások tartoznak szabályozás hatálya alá?

Az előzetes döntéshozatali kérelem alapjául szolgáló ügyben a vita tárgya az, hogy audiovizuális médiaszolgáltatásnak tekinthető-e egy online újság által, annak elkülönített részeként üzemeltetett videótár-szolgáltatás? A videótárban vegyesen szerepelnek az újságcikkekhez kötődő és általa gyártott, a helyi televízió által készített, valamint a felhasználók által feltöltött anyagok. A feltett kérdések is alapvetően ennek megállapítására vonatkoztak, emellett a tagállami bíróság felvetette a televíziós műsorszolgáltatással való összehasonlíthatóság kérdését is.

Szpunar főtanácsnok indítványának végkövetkeztetésével (amely kizárja az irányelv tárgyi hatálya alól mind az audiovizuális médiaszolgáltatásokat tartalmazó online újságot, mind pedig annak elkülönített videótár-szolgáltatását) akár egyet is lehet érteni, ugyanakkor az út, ahogy ehhez az értelmezéshez eljut, hasonlóan az EBU álláspontjához, szerintünk is erősen megkérdőjelezhető.

A főtanácsnok érvelését egy általános, csak közvetve kimondott tételhez igazítja: az internet egy nehezen megragadható, definiálható hálózat/médium, így az azon folytatott tevékenységek megragadhatósága és szabályozása is nehézségekbe ütközik, ezért nem is feltétlenül kell azt ’erőltetni’. Ez a központi állítás tetten érhető már az indítvány bevezetőjében később pedig akkor, amikor ara a következtetésre jut Szpunar, hogy a hatály kiterjesztése nem állta ki az idő próbáját, mint ahogy abban megalkotói reménykedtek (l. indítvány 34. pont).

Ha az említett főtanácsnoki alapvetést egy, az indítványból leszűrhető, és az irányelvre vonatkozó tételmondattal szeretnénk illusztrálni, akkor az így hangzana: a jogalkotói szándék szűken csak a televíziós műsorszolgáltatással közvetlenül összehasonlítható lekérhető szolgáltatásokra terjed ki, mely abból is követezik, hogy a létrehozott új, nem lineáris audiovizuális médiaszolgáltatások fogalma csupán a lineáris szolgáltatásokra vonatkozó szabályok derivátumai (sic!).

Többek között ebből jut arra a következtetésre Szpunar, hogy az irányelv szabályai nem alkalmazhatók az audiovizuális szolgáltatások interneten megjelenő új variánsaira, hanem csupán azokra a lekérhető audiovizuális médiaszolgáltatásokra, melyek közvetlenül versengenek a televízióval, azaz ugyanazt a tartalmat kínálják, mint a televíziós csak nem-lineáris (azaz lekérhető) formában (sic)!

A főtanácsnok alapvetésével az a gondunk, hogy attól eltérő jogalkotói logikát olvasunk ki az irányelv módosításának folyamatából. Az irányelv módosítása szerintünk annak a belátása volt, hogy egy digitálissá alakuló média-környezetben az egymástól korábban elkülönülő szolgáltatások el kezdenek közeledni egymáshoz (konvergencia). Ez manifesztálódik például a – főtanácsnok által is sokszor emlegetett – multimédiás szolgáltatásokban, mely egyrészt azt jelenti, hogy a hagyományos szolgáltatások (pl. televíziós műsorszolgáltatás) egészül ki egyéb elemekkel, másrészt teljesen új hibrid szolgáltatások jönnek létre. Azaz a konvergencia eredménye nem csak teljesen új szolgáltatások születése volt, hanem az is, hogy a régebbi szolgáltatások módosultak (maguk is multimédiás szolgáltatásokká válnak), terjesztési lehetőségeik is megsokszorozódtak. Amikor tehát televíziós műsorszolgáltatáshoz hasonló szolgáltatásról beszél a jogalkotó, akkor azt is látni kell, hogy amihez hasonlít, az maga is folyamatosan változik, idomul az internetes környezethez.

Ez a közeledés teremti meg az egységes alapot a közös szabályozásukra is, hiszen egyre inkább nehéz különbséget tenni közöttük mind a jellegük, mind pedig a fogyasztásuk módja tekintetében. Azaz egyenlő versenyfeltételeket kellett teremteni számukra, melyet a jogalkotó a régi szolgáltatások szabályozási terheinek csökkentésével, az új szolgáltatások tekintetében pedig növelésével ért el.

Azaz véleményünk szerint a főtanácsnok akkor téved, amikor a definíciós elemek elemzésénél a műsorszám fogalmához érve arra a következtetésre jut, hogy a jogalkotó szerint az összehasonlíthatóság csak az olyan tartalmakra vonatkozik melyek általánosan a televízióban is megjelennek (l. indítvány 43. pont). Hasonló és hasonlóan téves következtetése a VoD televíziós szolgáltatáshoz való hasonlóságának (telvision like) elemzése esetében (l. indítvány 47. pont). A főtanácsnok ezt a lineáris televíziós szolgáltatások újabb terjesztési lehetőségével azonosítja, azaz: ami a TV-ben megjelenik azt fel tudja tölteni egy médiaszolgáltató az internetre és ott is elérhetővé válik így.

Másként fogalmazva: Szpunar alapvetése alapján például nem tartozna az irányelv VoD szolgáltatásai körébe egy olyan videotéka-szolgáltatás, amelyet egy online újság üzemeltetője saját gyártású alkotásokból nyújt az online portáljának részeként, hiába tartalmaz az különböző tematikájú szórakoztató (pl. nagyjátékfilmek), oktató (pl. természetfilmek), tájékoztató (pl. politikai magazinműsorok) műsorszámokat.

Összegezve tehát azt mondhatjuk, hogy a főtanácsnok által felvázolt értelmezési keret nem felel meg sem a technológia-semlegesség, sem pedig konvergencia elvének. Az indítvány külön érdekessége egyébként, hogy maga a főtanácsnok sem zárja ki, hogy a tagállami hatóság nyelvtani értelmezése helyes az AVMS irányelv tárgyi hatálya tekintetében (l. indítvány 33. pont).