1914 előtt széles körben elterjedt feltételezés volt, hogy a háború elkerülhetetlen, az európai hatalmak összeütközése csak idő kérdése. Ez a vélekedés egyetemi professzorok, írók, politikai és katonai döntéshozók körében egyaránt tapasztalható volt. Ez a szép lassan kialakuló alaphangulat aztán – párosulva a nemzetközi kapcsolatok elmérgesedésével – önállósodott és önbeteljesítő próféciává vált (282.).

A sajtó nem azzal járult hozzá az első világháború kitöréséhez, hogy közvetlenül és nyíltan a katonai megoldást propagálta. A nagy, háborút megelőző válsághelyzetekben mindig lényegesen kevesebb újságcikk tört lándzsát a háború mellett, mint ahány a békés megoldás mellett szállt síkra. A háború ellen szóló cikkek száma a német sajtóban 1905 és 1914 között egyenesen megháromszorozódott, ugyanakkor a háborúpárti cikkek százalékos aránya ezen időszak alatt négyről 14 százalékra emelkedett (283.). Ha a két adatot összevetjük, akkor azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a fegyveres megoldást előnyben részesítő közlemények száma sokkal drasztikusabban növekedett, még ha a sajtóvélemények nagy része továbbra is háborúellenes volt.

Az is megfigyelhető, hogy a háborút megelőző évtizedben a sajtóban a konfliktusok internacionalizálódása zajlott le: egyre kevésbé a kétoldalú ellentétekről szóltak a híradások, hanem egyre inkább az ellenőrizhetetlennek ható összeurópai helyzetről (286.). Ezzel párhuzamosan az is megfigyelhető, hogy polarizálódtak a németországi sajtóban az értékelések: a cikkek mind nagyobb arányban foglaltak állást egyértelműen vagy a központi hatalmak oldalán vagy az antant pártján. A német sajtó egyre inkább csak negatívan ábrázolta az antanthatalmakat. Az újságok nem favorizálták a háborús megoldást, de fokozatosan bevezették a köztudatba, azt sugallva, hogy a háború előbb-utóbb bekövetkező kirobbanása nem az egyik lehetséges, hanem az egyetlen kényszerű következménye a fennálló nemzetközi konfliktusoknak.

A sajtó a politikai döntéshozók számára is nagy jelentőséggel bírt. Rosenberg kutatásai szerint a diplomaták csaknem minden második távirata, jelentése tartalmazott a sajtóra vonatkozó reflexiókat (305.). Ulrich Lappenküper történész szerint az európai államrendszer 1914-ben nem azért mondott csődöt, mert a hatalmak nem voltak képesek megegyezni, hanem azért, mert túl sok volt az egymásba játszó információ, amelyek hatásának érzékelése, kiértékelése ellenőrizhetetlen diplomáciai lépések sorozatát váltotta ki (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1993. november 13.). Korábban a diplomaták információikat főleg az állomáshelyük szerinti ország politikusaival folytatott eszmecseréik során szerezték. Ehhez a tömegkommunikáció korában hozzájött az újságcikkek óriási mennyisége. A döntéshozók egyre kevésbé voltak képesek megbirkózni az információ áradattal, nem tudtak különbséget tenni az újságok által közvetített közvélemény és a rivális kormányok szándékai között. Az utóbbi megtudakolása pedig rendkívül fontos annak érdekében, hogy időben felkészülhessenek a szükséges lépések megtételére, egy esetleges katonai támadás kivédésére vagy éppen a megelőző csapás megtételére, és így tovább.

Az információk hibás kezelése hozzájárulhatott ahhoz, hogy 1914 nyarán a politikusok cselekvési szabadsága beszűkült, mozgásterüket nagyban meghatározta a sajtó által közvetített kép a képzelt valóságról, amely persze egyáltalán nem biztos, hogy egyezett a tényleges valósággal. Az a médiademokrácia, amelyben a mai politika létezik, az első világháború előestéjén még csak éppen kialakulóban volt. Úgy is lehet fogalmazni, hogy nem a kommunikáció túlméretezettsége, és nem is a politikusok megegyezésre való képtelensége, hanem a médiával való helyes bánásmód hiánya járult hozzá a krízisre adott hibás válaszokhoz.

A háborúk mögött rendszerint mélyen gyökerező gazdasági érdekek állnak. Az első világháború esetében is ez volt a helyzet. Nem a sajtó robbantotta ki a háborút, de az információk helytelen kezelése, az érdekeltek közötti hibás kommunikáció befolyásolhatta a nagyháború elindulásának és lefolyásának körülményeit.