Ha azt mondjuk Sissi (helyesen Sisi), mindenki előtt Romy Schneider alakja jelenik meg, aki az 50-es években készült ma is nagy nézettséggel vetíthető filmtrilógiában tette az utókor számára felejthetetlenné Erzsébet alakját. Pedig életében alattvalóinak alig volt elképzelése a császárnéról, hiszen kerülte a nyilvános fellépéseket, élete utolsó harminc évében sem portrét, sem fotót nem készíttetetett magáról. A korabeli médiában sem kapott különösebb figyelmet. Fia, Rudolf öngyilkossága (1889) után csak szigorúan fátyolban jelent meg a nyilvánosság előtt, így kinézetéről nem nagyon volt fogalma az „átlagembernek”. Hatvanadik születésnapja (1897) sem váltotta ki különösebben a bécsi sajtó érdeklődését. Sok időt töltött utazással, Görögországban és Olaszországban. Magyarországi utazásai a kötelező protokollra korlátozódtak, ennyiben a magyarok és Magyarország iránti lelkesedése is inkább csak az utókor fantáziájában született meg.

Amikor 1898 szeptemberében egy olasz anarchista, Luigi Lucheni Genfben egy kalaptűvel meggyilkolta, hirtelen hetekre a média érdeklődésének középpontjába került, nemcsak a Monarchiában, hanem szerte Európában is. Hiába, a médiát a vér és a gyilkosság érdekli.

A bécsi liberális újságokban (Neue Freie Presse, Neues Wiener Tagblatt) úgy jelent meg, mint aki tökéletesen megfelelt a „polgárfeleség” ideáljának. Nem töltötte be a császárné szerepét, mert nem akart az udvar reprezentatív díszévé válni. Ugyanakkor a császári ház hivatalos lapja, a Wiener Zeitung mint az ideális uralkodó-feleséget ábrázolta, aki férjének mindenben támasza volt. Ezekben a lapokban a Sisi-képet fiatalsága és szépsége határozta meg. A konzervatív lap, a Das Vaterland viszont idős és törékeny nőként mutatta be. Mivel nem létezett Sisiről korabeli fotó, korábbi képeket retusáltak, és azokat igyekeztek életkorának megfelelően módosítani.

Az „édes Sisi”-kép tehát nem a 19. század végén alakult ki, hanem sokkal inkább a második osztrák köztársaság önértelmezésének terméke.