A „dolgok internete” kifejezést Kevin Ashton brit jövőkutató nevéhez kötik, aki már 1999-ben úgy gondolta, hogy a jövőben az egymással virtuális kapcsolatban álló dolgaink jelentősen megkönnyíthetik mindennapi életünket, időt és pénzt spórolva ezzel a felhasználóiknak. Az azóta eltelt időben Ashton gondolata kezd valósággá válni, bár jelenleg még a dolgok internetének kezdeti stádiumában vagyunk. Egyes használati tárgyak már ma is képesek kapcsolódni egymáshoz és/vagy az internethez (például okostévé, okosóra). A folyamat lényege, hogy minden, a hálózatban részt vevő tárgy rendelkezzen egy elektronikus termékkóddal (Electronic Product Code), amely segítségével azonosíthatóak, és képesek különféle rendszerekkel kommunikálni. Innentől már a tervezők fantáziáján és a beépített érzékelőkön múlhat csak, milyen információkat milyen más készülékekkel képes megosztani az adott dolog, és ez hogyan hasznosulhat.

Kétségtelen, hogy a technológiai fejlődés során mindig vonzó az újdonság varázsa, ez azonban önmagában sosem elég, valamilyen hasznos (vagy legalábbis kényelmi) funkcióval is kell bírnia az adott dolognak, ha ugyanis az adott információ (például időjárás, e-mail érkezése) az okostelefon segítségével is elérhető, nehéz megmagyarázni, miért is szükséges újabb okoskészülékeket vásárolni. Jó példa erre a Nabastag elnevezésű robotnyúl esete, amely leginkább egy vezeték nélkül netre kapcsolódó információs konzol volt. Bár képes volt zenét lejátszani, világítani, mozgatni a fülét, „beszélni”, és mindezekkel értesíteni a felhasználót különböző eseményekről, azonban e funkciókkal egy átlagos okostelefon is rendelkezett. Így az ilyen jellegű dolgok inkább a hobbi robotika, vagy a játékok kedvelői számára jelenhetnek érdekességet. Véleményem szerint a jelenlegi technológiai fejlettségi szinten az okosórákkal is hasonló a helyzet, valós funkcióik (amelyek értelmesek, nélkülözhetetlenek és unikálisak) elhalványulnak trendi divatcikk jellegük mellett. Ha olyan eszközöknek adunk többletfunkciókat, amelyek magunkon viselhetünk (wearable devices), így például óra vagy szemüveg, akár a teljes napi útvonalunkat rögzíthetjük, vagy információkat érhetünk el kézi vezérlés nélkül. Ez egy kisebb, naponta viselt tárgy esetében könnyebben alakít ki automatizmust is, más kérdés, hogy ennek mi értelme? Mit tud egy okosóra, amit egy mobiltelefon nem? Valóban otthon hagynánk a mobiltelefont, ha rajtunk van az óránk? Persze ne várjuk el, hogy a józan ész valaha is megerőszakolja a divatot. Továbbá volt már arra példa, hogy tökéletesen értelmetlen elektronikai cikkek is piachódításba kezdtek (lásd például a 90-es évek második felében terjedő Tamagotchi-őrületet), a piaci logika pedig nem elsősorban a társadalmi, sokkal inkább az anyagi hasznot követi. A divat és biztonsági funkciók mellett további szempont lehet a kényelem is, ezek jelennek meg az egyszerű fény- és hőmérsékletállító programoktól kezdve a távolról is irányítható és a macska arcát is felismerő etetőnél.

Ha azonban esetleg valós társadalmi hasznosságot is keresünk, meg kell találni azokat a funkciókat, amelyekre hosszú távú fogyasztói igény mutatkozhat, és bele kell rejteni ezeket a leginkább megfelelő dolgokba.

A mai világban (is) igény mutatkozik az élet- és vagyonbiztonságra, és az ezt minél jobban kiszolgálni hivatott riasztó- és távfelügyeleti berendezésekre. Egy okos otthoni riasztó berendezés közvetlenül a telefonunkra küldött jelzésével értesíthet minket a nem kívánt behatolóról, fényképet készíthet róla, és feltöltheti azt egy távoli szerverre (felhőbe), de mára akár az is elképzelhető, hogy telefonunkon keresztül megnézzük, ki az, aki becsengetett hozzánk, és egy okos zár segítségével beengedjük őt a lakásba még azelőtt, hogy hazaérnénk. Ugyanez a megoldás kiválóan alkalmazható akár idősek, akár gyermekek távfelügyeletére is, vagy a magunkon vagy akár magunkban viselt eszközök (így például pacemaker) esetén, az elektronikus kommunikáción alapuló egészségügyi diagnosztika (eHealth) minél gyorsabb megvalósítására is. A biztonság több területen is jelentős lehet, így például a közlekedésben. A gépjárművekben már szériafelszereltség a fedélzeti komputer, ami egyre több ponton segíti a vezetőt. Mindez szenzorokkal kiegészülve és a többi autóval való összeköttetés révén egykor elvezethet majd addig, hogy a közlekedés teljesen automatikussá váljon, így emberi közreműködésre, jelzőlámpákra sem lesz szükség. Persze mindez még nem a közeljövő, de a vezető nélküli autó koncepciója erősen katalizálja a folyamatot. A biztonsági funkciót nem is annyira maguk a dolgok, hanem a beléjük épített szenzorok hivatottak szolgálni. Ezekkel akár az is elképzelhető, hogy okos építőanyagokból építsenek hidakat, amelyek előrejelzik a túlterhelést vagy az útburkolat nem megfelelő állapotát (pl. jegesedés), és riasztásokat küldjenek az autók számára, amelyek akár automatikusan korlátozzák a sebességet ilyen esetekben.

A Garner Inc. által elvégzett kutatás szerint a dolgok internetéhez 2020-ra 26 billió eszköz fog csatlakozni (ide nem értve a PC-ket, a tableteket és az okostelefonokat), amely közel harmincszoros növekedést jelenthet a 2009-es szinthez képest. Ráadásul a növekedés üteme nagyobb lesz, mint a klasszikus internethez csatlakozó (és az előző kimutatásból kivett) eszközök esetében. Ezt a kutatás azzal magyarázza, hogy a szükséges komponensek gyártási költsége annyira olcsó lesz (egy dollár alá becsüli), hogy a csatlakozási képesség alapfunkciónak fog számítani, másrészt teljesen új termékkategóriák megjelenése is várható. Maga a kutatás is kiemeli a fokozódó biztonságot, és azt, hogy ez kellemetlen hatással lehet a biztosítások piacára. (Véleményem szerint azonban utóbbi esetében csak strukturális átrendeződés várható, ugyanis a különféle termékek által okozott károk esetében a termékfelelősség, és így az ehhez kapcsolódó biztosítás is nagyobb hangsúlyt kaphat, továbbá a biztosítási kockázat is könnyebben kalkulálhatóvá válik az érintett területeken.)

A biztonság mint döntő tényező már többször is előkerült, azonban amennyi többletet nyújt a technológia az élet- vagy vagyonbiztonság terén, annyira aggályos is jogi, és ezen belül adatbiztonsági szempontból. Elképzelhető például, hogy egyes bűnözők a központi fűtés rendszerét használva hozzáférjenek telefonunkhoz, és így megszerezzék a bankkártyánk adatait? Szakértők szerint már bizonyított, hogy az otthoni hálózat feltörhető akár egy arra kapcsolódó izzón keresztül is. Az Európai Bizottság is foglalkozott a kérdéssel, nyilvános konzultációt folytattak le, szakértői csoportot hoztak létre a kapcsolódó (etikai, jogi, műszaki) kérdések vizsgálatára. Jelentésük szerint a jövőbeni szabályozást a tervezési fázisra kell koncentrálni, az arra vonatkozó előírásoknak és garanciáknak lehetővé kell tenni a törlést, az adatok hordozhatóságát, a magánszféra védelmét és általában az adatvédelmet, ezekhez kapcsolódóan pedig kiemelt jelentőségű az azonosítás. Bár maga a jelentés is kitér arra, hogy az eszközök sokszínűsége (és adott esetben egyszerűsége) nem teszi lehetővé, hogy azonos biztonsági előírásoknak felelhessenek meg. Összegző megállapításaik szerint a közösségi jog eszközei megfelelőek arra, hogy a kapcsolódó problémákat kezelhessék.

Összességében megállapítható, hogy attól a víziótól még messze vagyunk, hogy az otthonunkban az összes használati eszközünk kapcsolatban álljon egymással, a háztartási képek maguktól dolgozzanak, a hűtő ételt rendeljen és az eszközök szinte kitalálják, mit is szeretnénk éppen tőlük, de a jövő már nem az ajtónkon kopogtat, már beengedtük…