A kortárs Magyar Lajos vélekedése szerint: „már ott tartunk, hogy a napilapok közül mindössze három újság áll a forradalom vívmányai alapján, míg a többi lapok az álcázott vagy nyílt ellenforradalom politikáját csinálják”. (Az Ember, 1919. január 28.) A kormány fokozottan találta szemben magát mind a jobboldalról, mind a baloldalról érkező támadásokkal. Különösen az Oroszországból hazatérő, ott bolsevikká vált és onnan pénzelt agitátorok igyekeztek a hatalom megszerzésének érdekében a tömeget forradalmasítani. Agitációjuk a lakosság elnyomorodott részében könnyedén táptalajra talált. Mindennaposak lettek a kormány és az annak gerincét adó Szociáldemokrata Párt elleni támadások. (Garami Ernő: Forrongó Magyarország. Emlékezések és tanulságok. Leipzig-Wien, Pegazus, 1922. 86–89.) Egyes lapok épületeit, szerkesztőségeit sem kímélték.

1919. január 23-án feldühödött tömeg dúlta fel a Pesti Hirlap palotáját (ma: Eiffel Palace). A lapkiadó elleni támadás közvetlen indoka az az napi, „Kezdődjék a munka” című vezércikk volt, ami felszólította a munkásságot a munka felvételére, és kárhoztatta azt a munkanélküli segélyezési rendszert, ami nem tett különbséget a dolgozni nem tudó és a dolgozni nem akaró munkások között.

A kiadó épülete alsó szintjét a csőcselék dorongokkal és vascsövekkel szinte teljesen szétverte. Másnap erről az újság így számolt be: „Merénylet a sajtószabadság ellen. A Pesti Hirlap ellen, mely segített a forradalmat diadalra juttatni, mely a szocialisták kormányra jutását még a királyság idején sürgette, egy félrevezetett tömeg támadást intézett, mely a hozzá csatlakozó csőcselék segédlete mellett közönséges rombolássá és rablássá süllyedt. Bizonyos idő óta rendszeres támadás volt észlelhető lapunk ellen a magyar bolsevi[k]ek lapjában, a Vörös Újságban és a szociáldemokrata Népszavában, melyeknek társaságához ma csatlakozott a Déli Hirlap is. A szabad vélemény nyilvánítást, a tárgyilagos kritikát terrorral akarták letörni. […] az egész akció célja, el akarják erőszakkal oltani a polgári sajtó világosságát, hogy a sötétben az anarchia átvehesse a rémuralmat”. A lap hivatkozott a németországi példára: „Berlinben is a rombolók először a sajtószabadság ellen követtek el merényleteket, előbb a polgári lapok házait foglalták el, utóbb már a szocialista újságét is s midőn a sajtó lámpásait eloltogatták, akkor megindították a fegyveres harcot a kormány s az egész társadalmi rend ellen.” A német kormány felfogta az országot fenyegető veszedelmet és volt benne erő, hogy fegyveresen leverje az anarchiát (az ún. Spartacus-felkelés leverése 1919. január közepén). „A magyar kormánynak tettekkel kell felelnie, hogy föl tud-e ugyanerre a magaslatra emelkedni s meg tudja-e menteni az országot a bolsevizmustó?”

A kiérkező karhatalom elől elmenekülő csőcselék egy része a kommunista Vörös Újság visegrádi utcai székháza elé vonult, ahol Kun Béla mondott beszédet: „A mai nap csak kezdete annak a munkának, – mondotta, – amit folytatni kell a kapitalista érdekeket szolgáló lapvállalatok ellen”. (Pesti Hirlap, 1919. január 24., 1–2.)

A Budapesti Lapok Szindikátusa levélben fordult panasszal a miniszterelnökhöz és a köztársasági elnökhöz. A Szindikátus 1919. február 12-ei ülésén foglalkozott azokkal „a sajnálatos tényekkel, amelyek a napilapok felelősségteljes és közérdekű munkáját mindjobban zavarják, sőt egyes esetekben teljesen lehetetlenné is teszik”. „A fegyveres erők felelőtlen tagjai mérhetetlen akadályokat gördítenek a szabad véleménynyilvánítás elé.” Kérték a miniszterelnököt, hogy a II. néptörvénynek (a sajtószabadságról) haladéktalanul szerezzen érvényt. Utaltak rá, hogy amikor a Déli Hírlap szerkesztősége és nyomdája előtt a fegyveres erő egy része megjelent, amikor a Pesti Hírlap előtti tüntetések rombolássá fajultak, a miniszterelnök hangsúlyozta, hogy a sajtószabadságot minden eszközzel meg fogják védeni. Kifogásolták, hogy a kormány részéről semmiféle tiltakozó nyilatkozat nem jelent meg azóta sem a sajtó szabad munkáját veszélyeztető eseményekkel szemben. A kormány akkor sem lépett fel határozottan, amikor a megszálló csapatok a magyar sajtót a megszállás egész területéről kitiltották. Nem lépett fel a fegyveres erő tagjait képező katonacsoportok ellen sem, amelyek – a katonatanács parancsára hivatkozva – több napilap, az Uj Lap, a Neue Post, az Alkotmány és a Pester Lloyd szerkesztői és kiadóhelyiségeiben megjelentek, és életveszélyes fenyegetésekkel terrorizálták véleményük szabad nyilvánításában a sajtó felelős munkásait. „Amiként a budapesti napilapok szerkesztő-tulajdonosai egyöntetűen elítélik az olyan sajtóhangokat, amelyek a népköztársaság zavartalan munkáját veszélyeztetik, ugyanolyan joggal elvárhatják, hogy most, amikor a köztársaság elleni vétségekről és bűntettekről néptörvény jelent meg, a sajtó szabad munkáját a kormány bárhonnan jövő felelőtlen támadásokkal szemben legerélyesebben megvédelmezi s azt az újságot, vagy azt az újságírót, aki a népköztársaság érdekei ellen vét, a népköztársaság bírái elé állítja. (…). a sajtó szabadsága elleni felelőtlen és terrorisztikus fellépésekkel szemben egyetlen fegyverünk: a sajtószabadság szent elve”.( Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, K 26 1208. cs. III. t. 1842. sz.)

A Pesti Hirlap sajnos jó látnoknak bizonyult, és a magyar kormány sem nem állt a helyzet magaslatán. Az atrocitások tovább folytatódtak. A felbujtott vandál tömeg február 20-án megtámadta a római katolikus kongreganisták Apostol nyomdáját és a Népszava épületét is. A szociáldemokrata lap ugyanis Weltner Jakab szerkesztésében felvette a küzdelmet a bolsevista agitációval szemben. A Népszava ellen felheccelt néhány száz fős csőcselék rátámadt az épületet védelmező rendőrkordra, ennek során három rendőr és egy tüntető életét vesztette, huszonnégyen megsebesültek. (Népszava, 1919. február 21., 4. Garami i. m. 102–103. Révész Mihály: A Népszava története. Budapest, Népszava kiadás, 1945.30.)

A polgári rend alapjai elleni támadás az erőtlen kormány asszisztálása mellett 1919. március 21-én a Kun Béláék hatalomátvételéhez vezetett.