Az internet egy olyan technikai infrastruktúra, amelynek működéséhez szerverek kellenek, a felhasználóknak és a web-oldalaknak címmel kell rendelkezniük, standardizálni kell annak a módját, hogyan kell az adatcsomagokat tömöríteni és biztonságossá tenni, hogy az adatátvitel megvalósuljon. Ezek teljesen technikai dolgoknak tűnnek, de ha arra gondolunk, hogy mennyire kényes az adatok jelentős része, akkor megértjük, hogy az egész mögött ott rejlik a politikai dimenzió is. A technika birtoklása által ugyanis az információ is birtokolható.

Ez idáig az internet irányítása – legalábbis elvileg – két alapelven nyugodott. Politikailag nézve a függetlenség elvén, az adatközvetítés terén a szabályokat magánjogi szervezetek határozzák meg, az államoknak csak közvetett befolyásuk van. Ez jórészt abból ered, hogy az internet tudósok közötti hálózati kapcsolatból alakult ki. Ez a technikai közösség hozta létre azokat a szerveket, amelyek a mai napi felelősek a felügyeletért, köztük legismertebb az 1998-ban alapított ICANN. Ennek döntéseit egy 16 fős elnökség hozza, akiket különböző érdekcsoportok delegálnak. Kormányok a jelölésben közvetlenül nem kapnak szerepet. Mivel sok szervezet vesz benne részt, esetében ún. multi-stakeholder modellről beszélünk.

A másik alapelv a semlegesség. Ez azt jelenti, hogy mindegyik csomag az „adatok sztrádáján” azonos elbánás alá esik, azonos módon továbbítják, függetlenül attól, hogy kitől származik, és ki fogja kapni.

Az utóbbi időben azonban mindkét alapelvet sokan támadják. Számos állam szeretné, hogy a nemzeti szabályozást, ami a telefonálás terén érvényesül, az internetre is terjesszék ki. Nagyon kényes kérdés pl. az IP-címek kezelése. Vannak országok, amelyek azt szeretnék, hogy ezek egy részét az ITU, egy államközi szervezet ossza ki. Ezzel az anonimitás talán nem szűnne meg még a neten, de legalábbis nagyobb ellenőrzéshez jutnának az államok a felhasználók vonatkozásában.

Érdekes problémát vetnek fel azonban a spam definíciójára tett egyes javaslatok is. Az a megfogalmazás, hogy „olyan információk, amelyek telekommunikációs hálózatokon rövid időn belül nagyszámú címre jutnak el, anélkül hogy a címzettek ahhoz előzetesen hozzájárultak volna” nyilván vonatkozhat valóban kéretlen reklámokra is, de egy spontán tömegdemonstrációra való felhívásra is, és már is világos előttünk a dolog politikai töltete.

Az államok mellett persze a vállalatok is kiállnak érdekeikért. A régi és az új „New Economy” közötti harc felveti az internet-semlegesség, vagyis az adatcsomagok azonos elbánásban való részesítésének kérdését. Itt arról van szó, hogy a telekommunikációs vállalatok óriási összegeket fektettek be, hogy a hálózatok minél gyorsabb internetezést tegyenek lehetővé. A tartalomszolgáltatók természetesen éltek a gyorsabb internet lehetőségével, és egyre nagyobb adatcsomagokat szállítanak az adatsztrádán, anélkül, hogy annak fenntartásába beszálltak volna. Az infrastruktúrát biztosító telekommunikációs vállalatok azt szeretnék, hogy az államok tegyék lehetővé számukra, hogy új üzleti modelleket vezessenek be, és egyes adatcsomagokat – magasabb díjak ellenében – ún. prioritással továbbíthassanak. Ez persze az adattartalmak vizsgálatával járna együtt.

Dubajban, az ITU-konferencián a nyugati országoknak nem sikerült elérniük, hogy az internet-szabályozásra ne terjedjen ki az új szerződés, ezért azt sok ország egyelőre nem írta alá. Az internet szabályozásának kérdése – nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük – még sok konfliktust fog eredményezni.