A történet megértéséhez egészen 1974-ig vissza kell menni, ekkor kezdett el az Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet (MTA SZTAKI) Vámos Tibor igazgató javaslatára hálózati kutatással foglalkozni. Az akadémiai számítóközpont vezetését átvevő Bakonyi Péter és a hálózati kutatással már korábban is foglalkozó Csaba László néhány kollégájával együtt elindult ezen az úton, és fokozatosan kiépítették azokat a nemzetközi kutatási kapcsolatokat, melyek szükségesek voltak ahhoz, hogy a csapat kellő ismeretekre tegyen szert ebben a témában. Ebben nagy segítséget adott a Bécs melletti székhelyű IIASA, mellyel már 1979-ben számítógép-hálózati kapcsolatot építettek ki. Ez nagyon komoly fegyvertény volt, hiszen ne feledjük, akkoriban egészen a kilencvenes évek elejéig a COCOM tilalom állt fenn a keleti blokk országaival szemben, ami azt jelentette, hogy a COCOM által összeállított listán lévő berendezések, technológiák behozatalára embargó volt érvényben.

A SZTAKI szakemberei felismerték, hogy ebben az embargós világban csak olyan hálózati megoldásokkal érdemes foglalkozni, melyek az ITU, a Nemzetközi Távközlési Egyesület ajánlásain alapulnak, s a berendezéseket saját maguknak kell ezen ajánlások alapján kifejleszteniük. Így kezdtek el az X.25 csomagkapcsolt adatátviteli rendszer bevezetésével és egyes elemeinek a fejlesztésével foglalkozni. Az apró lépések persze csak kis eredményeket hoztak, de látható volt, hogy ez a munka, ha lassan is, de meg fogja hozni a gyümölcsét.

Az igazi áttörés 1985 végén következett be. Ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy a hazai kutatás-fejlesztés a megfelelő informatikai háttér nélkül teljesen le fog maradni a nemzetközi versenyben. A megoldást az akadémiai intézmények összekapcsolása és a nemzetközi információcserébe való bekapcsolása hozhatta csak meg. Ehhez azonban az elszántságon és a szaktudások kívül pénz is kellett. Ezért Vámos Tibor, a SZTAKI igazgatója és Sebestyén János, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) elnökhelyettese előkészítettek egy javaslatot, melyet az MTA Tudománypolitikai Bizottsága 1986 januárjában elfogadott, és határozatot hozott a K+F Információs Infrastruktúra Fejlesztési Program (IIF) elindításáról. Az öt évre szóló program végrehajtásához pedig az OMFB, az MTA és az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) összesen 1,1 milliárd forintot biztosított, ami igen tekintélyes forrást jelentett.

Az első komoly döntési pont az volt, hogy milyen rendszerű hálózattal kössék össze a hazai intézményeket. A KFKI-ban akkor már működött a DECnet hálózat, az egyik javaslat tehát ennek a kiterjesztése volt. A SZTAKI viszont azt szorgalmazta, hogy inkább az X.25 irányába kellene elmozdulni, kikerülve ezzel az embargó kérdését, mely a DECnet eredeti rendszerére is vonatkozott. Ráadásul a DECnet egy adott gyártó, a Digital Equipment Corporation specifikus rendszere volt, míg az X.25 egy elfogadott nemzetközi ajánlás, később tehát több gyártó eszközeinek a hálózatba való bekapcsolása is felmerült lehetőségként. Igen ám, csak az X.25 rendszerre meg ki kellett fejleszteni a kapcsolóközpontot az embargó miatt, ami azért jelentett némi rizikót.

Ma már azt mondhatjuk, jó döntés született, mikor végül az X.25 mellett döntött az akadémiai csapat, mert később ez könnyebbé tette az internetre való csatlakozást. 1988-ra készült el a SokBox névre hallgató X.25 kapcsolóközpont, s ezzel kezdetét vehette a hálózat kialakítása. Előtte azonban kellett valakit keresni, aki majd üzemelteti a hálózatot és a SokBox-ot, mert erre nyilván egy akadémiai kutatóintézet nem vállalkozhatott.

A kaland itt vett újabb fordulatokat, mert ugyan logikusnak tűnt, hogy az akkori egyetlen távközlési szolgáltató, a Magyar Posta legyen az üzemeltető, de ezt nem volt egyszerű elérni. Ezt saját élményeim alapján is tapasztaltam, amikor a BHG Fejlesztési Intézet a saját fejlesztésű ER256 rurálközpontját vezette be a telefonhálózatba. A Magyar Posta inkább a nyugatról importált berendezésekben bízott, tehát itt mindig kemény ellenállást kellett leküzdeni.

Végül is az egyezség megszületett, a SokBox-ot a Magyar Posta Városház utcai épületében telepítették, úgy, hogy a kapcsolatok egy részén elindulhatott a nyilvános X.25 szolgáltatás is, a másik részét pedig az akadémiai hálózat használhatta az IIF keretén belül. Sikerült egy nemzetközi kapcsolatot is kialakítani Ausztria felé, és ezzel megszületett a nemzetközi csomagkapcsolt adathálózat Magyarországon.

Ez persze még messze nem internet, de nagy lépés volt abba az irányba, hogy az itthoni szellemi kapacitásokkal is ki lehet alakítani számítógép-hálózatokat. Az MTA SZTAKI-ban, az IIF program támogatásával, ezzel párhuzamosan elkészült egy, az X.25 hálózaton működni képes levelezőrendszer is, az ELLA. Az ELLA levelezőszervere egy IBM nagygép volt (ez ma már milyen furcsán hangzik), ehhez Martos Balázs és Tétényi István fejlesztette ki a CS-BOX interfészt az X.25 hálózat felé. Így történhetett, hogy az elektronikus levelezés hamarabb megindulhatott Magyarországon, mint hogy internet kapcsolatunk lett volna.

Az IIF program végül is 1989 végén sikeresen lezárult, a szocialista országok közül elsőként Magyarország rendelkezett kiterjedt csomagkapcsolt hálózattal. Ugyanakkor a nyugati országok kutatóhelyeit már elérte az internet, s természetes volt az igény, hogy ebbe hazánk is bekapcsolódjon. A COCOM tilalom azonban továbbra is érvényben volt, még egy útválasztót, azaz routert sem lehetett behozni az országba. 1990-ben azonban hazánkat felvették az EARN, a European Academic Research Network tagjainak a sorába, s ez utat nyitott néhány apró lehetőségnek. 1990 októberében egy pályázati forrásból sikerült bérelt-vonali kapcsolatot kiépíteni a linzi egyetem és a SZTAKI között, s ezen keresztül hozzáférhettünk az EARN/BITNET nemzetközi kutatói hálózathoz. Nagy sebességekre senki ne gondoljon, ez a kapcsolat 9600 bit/s sebességgel működött, de kinyitotta a világot a hazai kutatók számára.

Az első internet-kapcsolat megteremtéséhez ez a bérelt vonali kapcsolat adta meg a lehetőséget, azonban két problémát meg kellett még oldani. Az egyik az volt, hogy a linzi egyetemen a bérelt vonalra ne csak az EARN/BITNET forgalma, hanem az IP-forgalom is felkerülhessen. Ezt a feladatot Pásztor Miklós oldotta meg, aki az elkészült csatolót egyszerűen a bőröndjében vitte ki Linzbe, és telepítette a bérelt vonal túlvégére. A csatoló az X.25 hálózaton keresztül mind az EARN/BITNET, mind az IP-forgalmat be tudta hozni, így a technikai lehetőség adott volt az első hazai internet-kapcsolat – ami a sebességet illeti, meglehetősen fapados – megteremtésére. Ez azonban nem volt elég, rá kellett venni az Egyesült Államok kutatási hálózatokért felelős illetékeseit is, hogy rácsatlakozhassunk az internetre, ami még ekkoriban korántsem volt olyan nyilvános, mint manapság.

A „.hu” nemzeti domain hivatalosan már 1990. november 7-én bejegyzésre került, s a bejegyzés után – akkor még Amszterdamban – a hazai névszerver is elkezdett működni, de a tárgyalások elhúzódása miatt csak 1991. október 7-én – hazai idő szerint – hajnali két órakor lett bejegyezve az első hazai domainnév, a sztaki.hu. Ezek után pedig nem sokkal eljött a hazai internet elindulásának a pillanata: a ma már történelmi jelentőségű 192.84.225.1 IP-címen megindult a magyarországi forgalom, Horváth Nándornak köszönhetően ekkor már itthoni névszerverrel.

A sikeres indulás persze sok megoldandó kérdést is hamar előhozott. Az első, hogy az X.25 feletti IP-átvitel ugyan a kezdeti időben megfelelő volt, de mégiscsak előbb-utóbb át kellett térni a tiszta IP-átvitelre. A második, hogy meg kellett valósítani a nagyobb sávszélességű nemzetközi kapcsolatot, hiszen várható volt, hogy a domain nevek számának a növekedésével a 9600 bit/s nyilván nevetségesen szűk kapacitássá fog válni. A harmadik pedig, hogy létre kellett hozni egy olyan pontot, ahol a hazai belső forgalom úgy tud lebonyolódni, hogy ne kelljen kimennie Európába vagy Amerikába, és ott visszafordulnia.

Az első problémára a már teljesen IP-alapon működő HBONE hálózat létrehozása adta a megoldást. Ennek az első kezdeménye a Széchenyi-hegyi centrummal működő 2 Mbit/s-os mikrohullámú kapcsolatrendszer volt a BME, a KFKI és az IIF között. A BME az időközben az egyetemek közötti optikai körgyűrű segítségével az ELTE és a BKE ellátását, illetve a szegedi József Attila Tudományegyetem bekapcsolását is megoldotta. 1994-re már hat vidéki csomóponttal rendelkezett a HBONE, és nemzetközi csatlakozása is 256 kbit/s-ra nőtt. 1995-ben pedig a HBONE Városház utcai csomópontja és Bécs között egy 2 Mbit/s-os összeköttetés épült ki az EuropaNET-hez, melyet közösen, fele-fele alapon használt az akadémiai közösség, illetve a Matáv.

Erre szükség is volt, mert a domain nevek száma ugyan az első évben csak néhánnyal nőtt, de 1994 végére már 45 hálózat csatlakozott az internetre Magyarországon. 1996 elején pedig megindult a hatalmas fejlődés, ekkor már év elején 400, áprilisban pedig több mint 500 domain név üzemelt hazánkban. Több helyen is létesültek nemzetközi kapcsolatok (KFKI, BKE, BME). A hazai forgalomkicserélés kérdése tehát nem várathatott tovább magára.

Erre Martos Balázsék azt a javaslatot tették, hogy a HBONE egyik csomópontja legyen a hazai forgalomkicserélés piaca, s ezt a londoni LINX és az amszterdami AMSIX mintájára nevezzék BIX-nek (Budapest Internet eXchange). Eleinte a BIX egy, a Cisco-tól ajándékba kapott Catalyst 2900-as kapcsoló volt, amit a Városház utcai épületben helyeztek el, mivel oda futottak be a legnagyobb sávszélességű összeköttetések. A BIX ebben a formájában 1996 februárjában indult el. Amikor később megalakult az Internet Szolgáltatók Tanácsa (ISZT), akkor az újonnan létrejött szolgáltatók részéről felmerült az igénye egy üzletileg semleges helyszín üzemeltetésének, ráadásul a kapacitásokat is jelentősen növelni kellett. Így született meg a gondolat, hogy a BIX költözzön át a Victor Hugo utcába, s kerüljön az ISZT kezelésébe.

Hát eddig a történet a kezdetekről. Sok minden maradt ki belőle, lehet, hogy néhányan másként is emlékeznek egyes részletekre, de egy biztos: nagy elszántságot igényelt a szereplők részéről, hogy még akkor belevágtak az indulásba, mikor embargós elemeket nem lehetett behozni Magyarországra. Sokat tanultak az önálló fejlesztésekkel, s bár ma már nem vehetik fel a versenyt a néhány nagy gyártóval, nem is ez a dolguk, de a kezdetek tapasztalata, a megszerzett ismeretek és nemzetközi kapcsolatok itt vannak velünk, és sokat segítettek abban, hogy ma már azon dolgozhassunk, hogyan válhat lehetővé minden háztartás számára a 30 Mbit/s-os internet hozzáférés 2018-ra.