Arra kereste a választ, hogy a jogalkotás és a jogalkalmazás hogyan
reagált az internet fokozatos meghonosodására, és a világ más-más pontjain milyen eltérő gyakorlatok alakultak ki a különböző problémák kezelésére. Foglalkozik azzal, hogy beszélhetünk-e internethez való jogról, illetve az interneten történő anonim véleménynyilvánítás témáját is megvizsgálja. Különös figyelmet szentel a közvetítő szolgáltatóknak, amelyek növekvő jelentősége számos kérdést felvet. Elsőként, hogy mennyiben lehetnek felelősek az általuk biztosított felületen, mások által közzétett tartalmakért? Ebben a körben rámutat arra, hogy az Egyesült Államokban az 1996-os szabályozás az alkotmányos sajátosságok miatt a mai napig teljes immunitást biztosít a közvetítő szolgáltatóknak, míg Európában az Eker. irányelv rendelkezései már nem adnak egyértelmű iránymutatást arra nézve, hogy tárhely-szolgáltatást végzők mely esetekben részesülhetnek a felelősségkorlátozás előnyében, illetve mikor nem. Szintén problémát vet fel, hogy az európai szabályozás nem követte le a web 2.0-ás szolgáltatók elterjedését, így napjainkban is az irányelv kiterjesztő vagy épp megszorító értelmezésével ítélik meg az ilyen szolgáltatásokat, komoly vitákat generálva ezzel, ahogy azt majd a Delfi-ügynél részletesen be fogja mutatni. Külön részt szentel az internetes keresőknek, bemutatva, hogy miért aggályos ezek felelősségre vonása a keresési találatokban megjelenített  forrásweboldalakon elhelyezett jogsértő tartalmakért. A keresőkön belül azt is vizsgálja, hogy egy-egy magánszemély magánszférához való jogának védelme érdekében arányos korlátozása-e a nyilvánosság információjutáshoz való jogának az, hogy meghatározott feltételek fennállása esetén az érintett kérésére a keresőszolgáltató köteles eltávolítani bizonyos oldalakra mutató linkeket a találati listáról.