A vérengzés feltételezett elkövetője a 21 éves Dylann Roof volt. Vékony, szőke srác. Nem tanúsított ellenállást, amikor letartóztatták. Őrizetbe vételét követően a rendőrök vettek neki hamburgert, hiszen éhes volt. A gyanúsítottat a médiában is humanizálva mutatták be – tudjuk róla, hogy négy évesen okos, aranyos kisfiú volt. Láttunk róla képet, ahogy ajándékokat bont ki egy karácsonyfa alatt. Tudjuk, hogy volt olyan barátja, aki fekete, és akinek nem is volt arról tudomása, hogy Roof rasszista lett volna.

Ehhez képest a 2014 augusztusában egy rendőr által lelőtt Michael Brown fegyvertelen volt, nem ölt meg senkit, de fekete bőre démonian fenyegetőnek tűnt a rendőr számára, aki ijedtében végzett a tinédzserrel. Az ártatlanul megölt fiúról a média a halálát követően nem sokkal előásta, hogy „nem volt egy angyal”, hiszen egyszer szivart lopott, és szeretett rappelni. Dylann Roof azonban, aki kilenc ember életét kioltotta, borzalmas tettei ellenére is kényelmesen beleillett a problémákkal küszködő, lelki beteg fiatalember sztereotípiájába.

Úgy tűnik, ez a jellemző narratíva az amerikai médiában: a feketék erőszakosak vagy gengszterek, a muszlimok terroristák (de legalábbis gyanúsak), a fehéreknek viszont lelki problémáik vannak. A média minden esetben valamiféle magyarázatot igyekszik nyújtani a különböző bűntettek elkövetőinek motivációjával kapcsolatban – az viszont, hogy a különböző tettesek esetében mihez nyúl, jelzésértékű. A nem fehér elkövetők esetében az etnikai hovatartozásnak kiemelt szerepe van a médianarratívákban, és sokszor már önmagában magyarázatként van beállítva – aki azonban fehér, annak a média külön magyarázatot gyárt: mentális zavar, kirekesztettség, problémás családi háttér. Aki fehér, az a körülmények áldozata – aki nem, annak a természetéből adódik a bűnözés.

A médiában az áldozatokról most is kevesebbet tudtunk meg, mint az elkövetőről. Neveiket ismételgetik: Cynthia Hurd, Susie Jackson, Ethel Lance, DePayne Middleton Doctor, Clementa C. Pinckney, Tywanza Sanders, Daniel L. Simmons Sr., Sharonda Coleman-Singleton, Myra Thompson. Leginkább kimerevített, semleges képeket láttunk róluk, egy-két interjúban megszólaltak hozzátartozóik, s nagy figyelmet kapott az a felvétel is, amelyben az áldozatok hozzátartozói elmondhatták üzeneteiket a gyilkosnak. Ő rezzenéstelen arccal hallgatta, hogy a gyászolók fájdalmukról, veszteségükről beszéltek. Az áldozatok hozzátartozói közül többen kifejezték, hogy a szeretet erősebb kell, hogy legyen a gyűlöletnél, a média pedig felkapta ezt a motívumot, és a magáévá tette.

Roxane Gay, író és egyetemi tanár egy cikkben kifejtette, mi is ezzel a probléma. Az áldozatok családjának személyes érzéseit tiszteletben tartva fontosnak tartotta azt is képviselni, hogy a társadalom nem bocsáthatja meg az ilyen vérengzést. Az, hogy a megbocsátás milyen hamar hangsúlyt kapott az üggyel kapcsolatban a médiában, szerinte egyértelműen jelzi a fehér előjogokat: szükségünk van a megbocsátásra, hogy úgy tehessünk, mintha a világ egy igazságos hely lenne, ahol a rasszizmus már a múlté. (Valóban létezik egy olyan narratíva, amely szerint Obama elnöksége bizonyítja, hogy az Egyesült Államokban nem elterjedt a rasszizmus.) Gay szerint a fekete közösségeknek folyamatosan meg kell bocsátaniuk a múlt bűneit – a rabszolgaságot, szegregációt, a Jim Crow törvényeket, a feketékről alkotott képet a popkultúrában – csak, hogy túl tudjanak élni. A fehér társadalom pedig azért hajszolja a megbocsátást, mert feloldozást akar nyerni, hogy ne kelljen szembenéznie a felelősséggel.

Hozzátartozik a képhez az is, hogy a legtöbb médium kerülte a terrorista kifejezést, annak ellenére, hogy Roof bevallotta, célja egy rassz-háború elindítása volt, és szándékosan életben hagyott egy embert, hogy az beszámolhasson arról, ami történt. Ez jól illik a terrorista cselekmények természetéhez, hiszen azok valós célpontjai nem (csak) a közvetlen áldozatok, hanem azok is, akik az esetről hallanak, és áttételesen traumatizálódnak. Megjelentek olyan kutatások is, amelyek szerint az Egyesült Államokban több terrorista cselekményt követnek el fehér tettesek (ide sorolhatóak pl. az iskolákban és mozikban történő lövöldözések), mint más etnikumhoz tartozóak – az előbbieket azonban a média nem terrorizmusként mutatja be, ezzel is tovább erősítve azt a képzetet, miszerint a nem fehér populáció jelenti a legnagyobb veszélyt a fehér amerikaiakra.