Médiatudományi Intézet

RSS

Díjazott „szomszéd nénik”

2014.07.25. 09:35 • Apró István Erdély, határon túli magyarság, díj, média, humor

Igazi könnyed, nyári téma: Karinthy-gyűrűt, a magyar humoristák elismerésére alapított díjat kapott a Szomszédnéni Produkciós Iroda – azaz Bálint Ferenc és Tóth Szabolcs. A két fiatal erdélyi humorista a stand-up műfajban vált ismertté az elmúlt évek során és az indoklás szerint a Kossuth Rádióban hallható Rádiókabaré műsoraiban nyújtott kiemelkedő munkájukért részesültek a rangos elismerésben. A 40. alkalommal odaítélt díjat először vehették át külhoni magyar humoristák.

Bálint Ferenc és Tóth Szabolcs 2001-ben hozták létre a társulatot Kolozsváron. Tagjai a Dumaszínháznak, valamint ötletgazdái és szervezői a régió legnagyobb humorrendezvényének, az Erdélyi Humorfesztiválnak. A Szomszédnéni Produkciós Iroda egy csapásra zajos sikert aratott a stand-up humor kedvelők gyorsan növekvő hazai táborában. A két kölyökképű előadó nagyszerűen érzett rá az – egymás szavát ugyan hellyel-közzel értő – mégis két nagyon különböző magyar világ nyújtotta „poénforrásra”. Kitűnően aknázták ki a szürke zónákat, a megértés homályos foltjait és a különböző világok közötti feszültséget sikeresen állították saját szolgálatukba. Tényleg igaz Karinthy Frigyes intelme kora humoristáinak, amit a díj átadásakor idézett is Sinkó Péter, a Rádiókabaré volt szerkesztőség-vezetőjének felolvasott levele: a humort nem kitalálni kell, hanem észrevenni. A zseniális ötlet, hogy elég komoly képpel kiállni a közönség elé és fordítani székelyről magyarra, anyaországi magyarról székelyre, politikusból magyarra, és így tovább, maradéktalanul bevált. A közönség egyből vette a lapot, hatalmasakat hahotázott és csinált még valamit: tanult.

Ez utóbbi pedig nagyon lényeges. Mondhatni ez lenne jegyzetünk elsődleges tárgya.

A magyar média régóta küszködik az elszakított nemzetrészek adekvát bekapcsolásával az egyetemes magyar médiavalóságba. Az elmúlt évtizedekben, amióta csak politikailag és technikailag lehetségessé vált, folyamatosak a próbálkozások, koncepciók és stratégiák a probléma megoldására. A módszerek és eszközök is rendkívüli változatosságot mutatnak, egyes periódusokban kifejezetten jelentős erőforrásokat is mozgósítottak – az eredmény mégis, legjobb esetben is viszonylag szerénynek mondható. Többször is bebizonyosodott, hogy a jóakarat és elhivatottság nem mindig elegendő és a szorgalmas igyekezet sem vezet okvetlenül azonnal eredményre.

Volt idő, amikor sorra létesültek a határon túli magyaroknak szánt műsorok, sőt médiumok, volt amikor az anyaországi médiafogyasztókra került a hangsúly: őket akarták mindenáron tájékoztatni a külhoni magyarok dolgairól. A felmérések azonban felemás eredményeket mutattak: a határon túliak nem mindig voltak vevők a kifejezetten nekik szánt (mégoly színvonalas) műsorokra és az anyaországiak is megunták a néptánc találkozókról szóló tudósítások hosszú sorát.

Emlékszem, egy konferencián a kilencvenes években, Gerold László, az újvidéki Magyar Tanszék tanára, a határon túliak anyaországi médiában való jelenlétéről így fogalmazott:

„Mi vagy táncolunk, vagy minket éppen vernek.”

Rendkívül találó megfogalmazás, minden benne van: a magazinműsorokban a vajdasági hagyományápoló körök rendezvényeiről szóló számos beszámolóban csinos lánykák és hetyke legénykék ropják a csárdást, a híradókban pedig időről-időre beszámolnak egy-egy szabadkai vagy temerini magyarverésről. Nagyjából ennyi.

Aztán a magyar közszolgálati médiumok berkeiben és politikai körökben is megfogalmazódott a gondolat, hogy a külhoni magyar közösségek életéről (a fentieken túl) a magától értetődő együvé tartozás jegyében kell kezelni és közölni a híreket, információkat. Nem igényel tehát külön relevanciát a tény, hogy egy adott hírértékű esemény Kolozsváron, Debrecenben, Ungváron vagy Budapesten történt, a média egyszerűen végzi a dolgát. Szerencsére számos, érezhető pozitív elmozdulás történt már ebben az irányban.

Visszakanyarodva a „szomszéd nénikhez”: a két srác éppen ezen a téren nyújtott rendkívül fontos teljesítményt. Magától értetődően közvetítenek két létező világ között, úgy hozzák élmény közelbe a kinti életet, a valódi hétköznapokat, hogy az őket hallgató közönség azt észre sem veszi vagy legalábbis a világ legtermészetesebb dolgának tekinti. Ez pedig egyből valóságos kapcsolatot, a tényleges összetartozás élményét jelenti.

Jó helyre került tehát az a díj – őszinte elismerésem a díjazottaknak és a döntnökök bölcsességének egyaránt.

Keresés