Médiatudományi Intézet

RSS

A múlttal és jelennel egyszerre küzd a szerbiai magyar média

2014.05.07. 10:26 • Apró István határon túli magyarság, vajdasági magyar média, kulturális autonómia

A témához kapcsolódó korábbi interjúnkból kiderült, hogy a határon túli magyar régiók médiarendszere nagyban függ az adott közösség nagyságától és attól, hogy teljes vertikumú vagy hiányos kisebbségi társadalmat alkotnak-e. A Pap P. Tiborral folytatott beszélgetés alapján egy már-már szabad és sokszínű médiakínálat képe bontakozott ki a szerbiai kisebbségi magyar médiára vonatkozóan.

Apró István, a médiatudományi intézet kutatója tovább kérdezte Pap P. Tibor közírót és médiakutatót a szerbiai – vajdasági magyar média jelenlegi helyzetéről, kihívásiról és jellemzőiről.

A politikai és anyagi nehézségeken kívül mivel kell megküzdeni a médiának a határon túl?

Az elérhetőség és a használat tekintetében komoly egyensúlytalanságok figyelhetőek meg. A professzionális intézményrendszer (akik a médiából élnek) és a civil társdalom szerveződéseinek média-nyilvánosságot is alakító fórumai között komoly erőforrási és szervezettségi különbségek figyelhetőek meg. Ezek kiegyenlítődését a médiaszerepléssel, a média feletti kontrollal és a média kisebbségi szerepének értelmezésével kapcsolatos diskurzusok sem igazán segítik. Erre a helyzetre vezethető vissza, hogy a honi médiaháború(cska) nem a piac birtoklásáért (a médiafogyasztók megszerzésért), hanem a közpénzek elosztásáért folyik. Így azonban már sokkal nehezebben értelmezhető az a törekvés, amely a közszolgáltatások ezen igen korlátozott méretű és hatásfokú piacából úgy akar szabad (általa favorizálandónak vélt) véleménybefolyásolási szeletet kihasítani, hogy közben nem kíván részt venni a formális kisebbségpolitikai küzdelmekben (szabadságot akar felhatalmazás nélkül). Miközben a média jelenlegi (párt)felügyelői érzéketlenek a kisebbségi közösség belső alternatívái iránt. A kisebbségi médiát is a „mindent a győztes visz” többségi logikája igazgatja.

Melyek a vajdasági magyar média specifikumai, – saját meglátása szerint, amit pl. a 3.0-ás médiáról szóló bejegyzésében megírt, de korábban is fejtegetett véleménye is ide passzol az öröklött reflexekről, amelyek megakadályozzák a valódi pluralizmus megvalósulását a médiában, politikában és a közbeszédben?

A vajdasági magyar sajtómunkások önképe nem igazán van összhangban a tényleges működéssel. Ennek okát én a titói Jugoszlávia liberális médiakorszakára tartom visszavezethetőnek. Ez a szocialista blokkon belüli relatív szabadság a proletárdiktatúra kezdeti időszakának eredményeként egy ideológiailag teljesen letarolt nyilvánosságon szocializálódott. Ellentmondások nélküli, egyenes és megkérdőjelezhetetlen ívet futott be. Ahol a kezdeti időszak történéseit soha nem lehetett napirendre venni, s az így kialakult világkép érvényességét sem volt mód megkérdőjelezni (legfeljebb a belső hiányosságait, forradalmiságának a befejezetlenségét lehetett balról bírálni). Ilyetén az abban szocializálódott médiamegmondók máig nehezen viselik, hogy az övékétől eltérő világértelmezések is érvényességi igénnyel lépnek fel. Az értelmiség korabeli szerepe átmentődött a viselkedési mintákban. Az új helyzet politikai csatározásaiból kimaradók a „szakértelemként” interpretált pozícióik marginalizálódását a régi reflexek mentén próbálták meg ellensúlyozni. Többségi kapcsolataik mentén próbálták a kisebbségi politikai elittel szemben mozgósítani potenciális pártfogóikat. Ez a sajtószabadság védelmében és a nemzeti bezárkózódás ellenében megfogalmazott (ön)felszabadítási program sokáig egybe is esett a többségi politikai elitnek, a szerbiai európai balszárnynak a kisebbségiek szavazatiért folytatott küzdelmével. Mára azonban (a szakértők számára erőforrásokat biztosító Demokrata Párt szétesésével) légüres térbe került ez a stratégia. Miközben a korábban rendelkezésükre álló megnyilatkozási potenciált nem voltak képesek az általuk is hangoztatott pluralizmus szellemében működtetni. Gyakorlatilag leképezték a pártmegosztottságon alapuló média közismert szegmentációját. Történt ez anélkül, hogy a megjeleníteni kívánt értékek mögé be tudtak volna állítani egy, a választásokon önállóan is indulni képes baloldali magyar politikai erőt. A magyar társadalomelméleti hagyomány eszközeivel egy, a kisebbségi világ értelmezésének a redisztribúciójára (a kiadók és a szerkesztőségek felügyeletére) szakosodott értelmiség réteg maradt a megkésett szerbiai rendszerváltást követően szerep nélkül, miközben hangját még az új körülmények között is hallatni tudta. De befolyását már szinte teljesen elvesztette. Ez a sajátos hang azonban sok tekintetben jól jött, mind a kisebbségi, mind a többségi párteliteknek. Ennek a hangnak az időszakos felerősítésével igyekeztek a saját rövidtávú érdekeiknek megfelelő média- és szervezeti hátteret biztosítani, miközben megpróbálták a politikai értelemben is releváns versenytársaikat kiszorítani a kisebbségi aréna aktuális színtereiről. Az anyaországban pozíciót vesztett médiamunkások is jól felhasználható médiahátországnak vélték eredeti kibocsájtó közegüket. (A magyar rendszerváltás idején a relatíve szabadabb, s nem mellesleg képzettebb, tapasztaltabb jugoszláviai magyar sajtómunkások könnyen találtak a maguk számára kecsegtetőbb karrierterületeket a jóval konzervatívabb múlttal rendelkező, hirtelen megnyíló és káderhiánnyal küszködő anyaországi médiaközegben. Ezt a tendenciát a délszláv polgárháborúk csak erősítették.) Ám ez a lehetőség mára teljesen kiiktatódott. A nagy tervekkel és elánnal megjelenő, pozíciót vesztett balos médiamogulok otthon is visszaszorultak az internetes önmegvalósítás kevéssé reflektált és rosszul fizető felületeire.

A fő probléma ezzel a szerephagyománnyal az, hogy az értelmezési monopólium igénye továbbra is fenn tudott maradni minden, magát hallatni képes opció megnyilatkozásai mögött. Még a legliberálisabb közgondolkodók sem álltak ki eddig a velük ellentétes eszméket valló megnyilatkozók nyilvánosság iránti igényének csorbulása alkalmával azok „igaza” mellett. Sőt. Nem egyszer közülük verbuválta az amúgy általuk bírált kisebbségi párt elit az éppen felszabadult intézmények felügyeletét ellátó pozícióknak az alkalmi betöltőit. A független illetve a plurális média kapcsán kialakuló diskurzus így igen sérülékennyé vált.  Ennek a folyamatnak a szociológiai leírása még várat magára. Ahogy egyelőre nem látszik körvonalazódni olyan szakmai orgánum sem, amely képes lenne érdemi elvárásokat megfogalmazni a kisebbségi sajtó szerepének és lehetőségeinek a kialakítását illetően.

Pedig a helyzet alapjában nem lenne rossz. A kisebbségek kulturális autonómiája lehetővé tenné egy, a mainál plurálisabb, aránylag kevés pénzből működtethető és digitális alapú, közjószágként a szerbiai magyar kisebbségi közösség minden tagja (a névjegyzékben szereplő autonómiahordozó állampolgárok) számára a perszonális autonómia hatékony működtetését feltételező médiafelület kialakítását. Ez azonban egyelőre a politikai akaratképzők és a véleménymonopóliumok visszaszerezhetőségében magukat ringató, osztály-szerep nélkül maradt értelmiségiek egyik csoportjának sem eminens érdeke. Miközben egy, a részvételi demokrácia felé való elmozdulás lehetőségével kecsegtető alkalomról mond le a lehetőségeinek tudatában nem lévő vajdasági magyarság. Mert a 3.0 nyilvánosság kiaknázásában magát csak csoportszinten, az eredeti megosztottságait fenntartva involváló értelmiségi klikkek és politikai klánok egyelőre nem képesek túllépni partikuláris érdekeiken.

Keresés