Médiatudományi Intézet

RSS

Royal Charter kontra Leveson-jelentés

2013.05.13. 12:45 • Szeghalmi Veronika Egyesült Királyság, újságírás, médiaszabályozás

A News of the World botránya után David Cameron miniszterelnök az eset részleteinek kivizsgálására, és a változtatás irányainak meghatározására adott utasítást Leveson főbírónak. Leveson bíró jelentésének közzététele után a parlament döntött a javaslatok elfogadásáról: a javaslati pontokat végül királyi charta formájában ültetik át a gyakorlatba.

A brit bulvárlap botránya után egyöntetű vélemény fogalmazódott meg a brit közéletben: az etikai szabályok áthágását valamilyen módon szankcionálni szükséges. Az újságírónak tiszteletben kell tartani az emberi jogokat, az emberi méltóságot és a magánélethez való jogot. A botránysorozatot követően Cameron felkérésére a Leveson bíró által vezetett bizottság a botrányokról vizsgálatot folytatott, amely során politikusokat, újságírókat hallgattak ki. A vizsgálat azonban nemcsak a konkrét ügyekre terjedt ki, hanem általában véve a brit sajtó „kultúráját, gyakorlatát és etikáját” tanulmányozta.

Leveson szerint a brit sajtó a saját maga által felállított etikai kódex szabályait folyamatosan megszegte, az újságírók egy-egy izgalmas történetért cserébe belegázoltak egyes emberek magánéletébe. A brit sajtó önszabályozó szervezete, a jelenlegi Sajtópanaszokat vizsgáló Bizottság (Press Complaint Commission – PCC) a sajtó útján elkövetett jogsértéseket, visszaéléseket nem képes hatékonyan felügyelni. A vizsgálatot folytató bizottság szerint egy biztonságosabb, felelősségteljesebb rendszer bevezetésére lenne szükség, amely az esetleges sérelmeket hatékonyan képes szankcionálni.

A vizsgálat eredményeit Leveson bíró jelentésben tette közzé, amelyet számos támogató érv és ellenző hang kísért. A Leveson-bizottság javaslata alapján felállítandó önszabályozó testületről és a sajtófelügyelet rendszeréről a brit parlament 2013. március 18-án döntött. Az új testület létrehozását és a javaslatokat végül királyi chartában ültetik át a gyakorlatba, amit formálisan az angol királynő, valójában a Parlament bocsát ki. A megegyezés része az is, hogy ezt követően csak a parlament mindkét házának kétharmados többségével lesznek módosíthatók a charták, amelyből többek között levezethető, hogy a valóságban a királynő szerepe puszta formalitás marad. A kormány nagyobbik pártjának tagjai, a konzervatívok a szabályozás ilyen formában történő bevezetését inkább ellenezték, a másik kormánypárt és az ellenzéki Munkáspárt inkább támogatta. A megoldás tulajdonképpen egyfajta kompromisszum, és fő előnye az, hogy mindkét oldal a maga álláspontját láthatja megvalósulni benne.

A charta többnyire a jelentés által tett javaslatokat fogadta el, néhol eltérésekkel. A jelentés által előírt független önszabályozó testület jön létre, azonban ezt a függetlenséget a testület nem a „sajtótól érkező befolyástól”, hanem a „sajtótól közvetlenül” kifejezéssel mondja ki. A jelentés szerint az elnököt egy jelölőbizottságnak kellene megválasztania, a charta ezt csupán a jelölésre szűkíti. A jelölőbizottság összetétele és választása megfelel a jelentésben előirányzottaknak. A tanács többi tagját is hasonlóan, független módszerrel, egy bizottság előzetes jelölése alapján kell kiválasztani. A testület tagjainak függetlenségét a charta különböző előírásokkal védelmezi. Így előírja többek között, hogy nem lehet a testület tagjának jelölni azt, aki jelenleg, vagy korábban a kiadó szerkesztője, vagy aki a kiadó, vagy a hírek közzétételében más módon érintett az Egyesült Királyság területén, és nem lehet tagja az, aki tagja a Közösségek Házának, a Skót Parlamentnek, azÉszak-Írországi Közgyűlésnek, a Walesi Nemzeti Közgyűlésnek, az Európai Parlamentnek, vagy a Lordok házának. Az említett politikai szereplés kizárását a Leveson-jelentés nem tartalmazta, csupán a politikai befolyásmentességet kívánta meg, de az ezzel kapcsolatos elvárásokat nem részletezte.

A legjelentősebb változás a magatartási kódex. A magatartási kódexért a charta előírása szerint a Code Committee felel. A Code Comittee tagjait a testület jelöli ki a közkinevezésekre vonatkozó szabályoknak megfelelően. A Comittee-nek egyenlő arányban kell tartalmaznia független tagokat, aktív újságírókat és aktív szerkesztőket, kétévenként nyilvános konzultációt kell lefolytatnia, amelynek eredményeit ezután meg kell tárgyalnia a testülettel.

A charta – a Leveson-jelentéstől eltérően, ahol az a testület hatáskörébe tartozott – a magatartási kódexet a Code Committee felelősségi körébe helyezi. A kódexnek ki kell emelnie a szólásszabadság fontosságát, a „köz érdekeit”, és az újságírók igényét forrásaik védelmére, valamint a személyhez fűződő jogokat. Itt is találunk újítást a jelentéshez képest: a charta kifejezetten beemeli az újságírói forrásvédelmet,  valamint a „köz érdekeivel” kapcsolatosan a kört tágítja és megjegyzi, hogy ez nem kizárólag a bűncselekmények, vagy súlyos szabálytalanságok felderítésére, a közegészség, a közbiztonság és a félrevezetés megakadályozására vonatkozik, ahogyan azt a Leveson-jelentés bevezetni kívánta.

Az önszabályozó testületnek tisztáznia kell, hogy a csatlakozók felelősséggel tartoznak minden közzétett tartalomért, beleértve a fényképeket is. Ugyanakkor a charta hozzáteszi, hogy ez az előírás a reklámtartalmakra nem vonatkoztatható. Szintén új elem a jelentéshez képest, hogy az önszabályozó testületnek nem kötelező érvényű iránymutatást kell adnia a közérdek értelmezésére, vagyis arra, hogy milyen jogsértések esetén igazolható a kódex rendelkezéseinek megsértése. A „nem kötelező érvényűség” csökkenti az iránymutatások erejét, mivel így a bírósági eljárásokban sem lehet vele számolni.

A panaszkezelési mechanizmusokat a jelentés alapján fogadta el a charta. Szintén a charta emeli be, hogy a testületnek diszkrecionális joga van arra vonatkozóan, hogy a panaszt ne vizsgálja, ha és amennyiben megítélése szerint az megalapozatlan, egy véleményt és nem a szabály megsértését vitatja, avagy egyszerűen csak „lobbizni” akar. A panaszemeléssel kapcsolatosan megjegyzi, hogy az érkezhet a) bárkitől, aki személyes és közvetlen érintettje lehet az állítólagos szabályszegésnek; b) abban az esetben, ha a kódex előírásainak megsértése gyanítható, és a szabályszegés által érintettek a képviselők szerint a panasz testület általi kivizsgálása közérdek; c) harmadik személy részéről, aki a megjelent információ hitelességéről kíván megbizonyosodni.

A harmadik személy részéről érkező panaszok esetén a leginkább érintett fél véleményét figyelembe kell venni. A változások hangsúlyossá teszik a szabályozó azon diszkrecionális jogát, hogy megfontolhassa, és ha szükséges, elutasíthassa a visszaélés-szerű, vagy a kizárólag lobbi-érdekekből megfogalmazott panaszokat. A jelentés szellemét tükrözi, azonban azt pontosítva, a charta, amikor kiköti, hogy aktív szerkesztő az egyéni panaszok elbírálásában nem játszhat szerepet.

A charta a jelentésben foglaltaknak megfelelően elismeri, hogy a panaszok tekintetében a testületnek megfelelő jogkörrel kell rendelkeznie ahhoz, hogy tagjait az esetleges helyreigazítások, bocsánatkérések közzétételére tudja kötelezni, azonban e pontban is újít, és kimondja, hogy a panaszos és az aláíró között eredménytelen kimenetelű vitarendezés szükséges a testületi eljárást megelőzően.

A testületnek civil jogi panaszok esetén biztosítania kell a választott bírói eljárást, amely a) megfelel az 1996-os Választott Bírói Törvénynek; b) megfelelő jogkörrel ruházza fel a választott bírót ahhoz, hogy az biztosíthassa az eljárás igazságos, gyors és (amennyire lehetséges) inkvizitórius lefolyását; c) átlátható feltételeket írjon elő, amelyek alapján elutasítható a kérelem (például komolytalan vagy zaklató kérelmek esetén); d) a megfelelő publikáció előtti ügyeket a bíróság elé továbbítja; e) azon elv alapján működik, hogy a választott bírói eljárásnak ingyenesnek kell lennie minden panaszos számára; f) biztosítja, hogy a felek maguk viselik az eljárási költségeiket, a panaszos fél költségei nyertes ügy esetén pedig (a Választott Bírói Törvény 60. szakaszának megfelelően) megtéríthetők; valamint g) összességében a felek számára költséghatékony.  Eltérés a Leveson bíró által tett javaslattól, hogy a charta külön rendelkezik arról, hogy a választott bírói eljárást minden szakaszában meg lehet vizsgálni.

A Leveson-javaslat szerint a testület nem tilthatja vagy akadályozhatja meg előzetesen valamely publikáció közlését, azonban tagjai számára biztosítania kell egy tanácsadó szolgáltatást a kódex szabályaival kapcsolatosan, amelyben előzetesen tájékoztatja a kérelmezőt arról, hogy a publikálni kívánt anyag összeegyeztethető-e a kódex rendelkezéseivel. A javaslat szerint a szerkesztők érdekében erre később hivatkozni lehetne a bíróság előtt, amennyiben a közzétett írás mégis polgári eljáráshoz vezetne. A charta tulajdonképpen követi a javaslat rendelkezését, ugyanakkor a kódex értelmezésével kapcsolatos előzetes tanácsadási kérelemmel kapcsolatosan nem került beemelésre az „amelyet a szerkesztők a publikációból eredő polgári eljárásban be tudtak vetni” kitétel, így az előzetes tájékoztatásra a bíróság aligha lehet majd hivatkozni.

Nagy-Britanniában a nyomtatott sajtó felügyeletét jelenleg is önszabályozó panaszbizottság látja el. A PCC működésének alapja a magatartási kódex (Code of Practice), amelyet egy erre a célra létrehozott másik szerv, a kódex-bizottság (Code Committee) fogadott el és vizsgál felül rendszeresen. A testület 16 taggal működik, amelyből kilenc független, „laikus” személy, másik hét pedig a sajtóban dolgozó szerkesztő. A tagok közül kerül ki az elnök, munkájukat egy kisebb stáb, valamint egy főállású igazgató segíti. Ez a szerv felügyeli az újságírók etikai kódexében foglalt rendelkezések betartását, azonban azokat is újságírók alkották, így a PCC nem teljesen képes függetlenedni a szakmától, és gyakorlatilag a sajtó érdekeit szolgálja. Eszközei sem feltétlenül hatékonyak, csupán helyreigazításra, bocsánatkérésre kötelezheti a kiadókat, de hatásköre nem terjed a formalitás határain túl. A PCC önkéntes alapon működik, azaz nincs törvényi vagy egyéb jogszabályi alapja eljárni, amely szintén elbizonytalanítja a hatékony fellépés lehetőségét.

A PCC működését súlyos kritikák kísérik. James Curran és Jean Seaton megállapítása szerint nem a függetlenség vagy a hatékonyság hiánya az önszabályozás legsúlyosabb gondja, hanem a PCC „ambícióhiánya”. A testület a sajtó által létrehozva működik, ugyanakkor a sajtó valójában nem látja szívesen, így összességében megelégszik azzal, hogy egyszerű panaszrendszerként és ezzel egyidejűleg a sajtópiac „diszkrét lobbistájaként” működjön. Lord Hunt, a PCC vezetője is elismerte, hogy az önszabályozás jelenlegi formája nem biztosít kellő védelmet az etikai kihágások ellen, és nem ad elég hatalmat a PCC-nek arra, hogy az esetleges jogsértések ellen hatékonyan fellépjen. Egyetért az sajtófelügyeleti rendszer bevezetésének szükségességével, amelyet azonban a kiadók önkéntes alapon szélesebb jogokkal hatalmaznak fel, például akár azzal is, hogy bizonyos, a vizsgálatokhoz szükséges dokumentumokat bekérjen, vagy újságírókat meghallgasson egy döntés előtt.

A Leveson-jelentés és ennek nyomán a charta tervezete a PCC helyett egy új szerv létrehozását írja elő, amely hatékonyabban léphetne fel a sajtó útján elkövethető jog- és etikai sérelmek ellen Nagy-Britanniában, és szigorú szankciókat is kivethetne a szabályokat áthágó, személyiségi jogokat és etikai szabályokat sértő lapokra. A javaslat kidolgozói szerint az új rendszer nem adna lehetőséget a politikai hatalmak befolyásoló erejének, így azt sem tenné lehetővé többek között, hogy egy lapban megjelenő tartalmakra a kormány befolyást gyakoroljon.

A jelentés hangsúlyozza, hogy a javaslat csupán a sajtó önszabályozásának adna keretet. A sajtó önszabályozása több nyugat-európai demokráciában – így Nagy-Britanniában is – bevett gyakorlat. Az önszabályozás keretében működő sajtószabályozási rendszerek a különböző etikai kódexeken keresztül védelmezik a sajtó etikus működését. Általában az adott ország lapjainak kiadói önkéntesen hoznak létre egy testületet, amely felléphet a vétkes lap ellen, és helyreigazításra kötelezheti azt.

A jelentés törvényi alapon biztosított önszabályozást szeretett volna bevezetni, azonban a javaslatokat végül charta formájában ültették át a gyakorlatba. A Leveson-jelentés a brit szabályozási rendszerben oly régóta jelen lévő önszabályozó formát kívánta megtartani, átalakítani, valamint annak meglétét törvényi rendelkezésekkel alátámasztani. A jelentés által javasolt törvényi keret az ellenzők szerint „dermesztő hatást” (chilling effect) képes gyakorolni a szólás- és sajtószabadságra. A charta jogi természetét elemezve ugyanakkor arra a megállapításra juthatunk, hogy az nem rendelkezik ugyanolyan törvényi jogerővel, ugyanakkor az is igaz, hogy csak a parlament mindkét házának kétharmados többségével módosítható, amiből az következik – ahogyan arra már a fentiekben is utaltunk –, hogy a valóságban a királynő szerepe formálissá válhat és a brit parlament döntő befolyása lehet a királynő által szentesített pátens rendelkezései felett. Mindezekből arra a következtetésre juthatunk, hogy Nagy- Britanniában a sajtót valamiféle szabályozásnak vetették alá.

Bármely kultúrában is vizsgáljuk a sajtóra vonatkozó szabályokat, abban egyetérthetünk, hogy szükség van olyan szabályokra, amelyek az etikus újságírás feltételeit rögzítik. A kérdés ilyen esetben csupán az, hogy ezeknek a szabályoknak jogilag is kötelező érvényűnek kell-e lenniük, vagy sem. A brit sajtószabályozás a lehallgatási botrányok kirobbanása után válaszút elé érkezett. A sajtó felügyeletének önkéntes alapon történő megszervezése nem tudott hatékonyan reagálni az újságírók által okozott „etikai károk” kompenzálására. A sajtó- és a médiaszakma hallgatólagosan vagy explicit módon elismerte az önkéntes alapon szervezett önszabályozás kudarcát. A fellépés szükségsége így egyértelművé vált, amelyet számos szervezet politikai és jogi fenyegetésnek értékelt.

Leveson azonban a vizsgálatok eredményét közzétevő tájékoztatóján ennek ellenkezőjét alátámasztva kiemelte: a szabályozás megteremtése a sajtó függetlenségének biztosításához és stabilitásához szükséges. A javaslatok csupán egy hatékony önellenőrzési rendszer bevezetését szorgalmazták, és összefogásra ösztönözték a sajtópiac szereplőit egy hatékonyabb szakmai önszabályozás bevezetése érdekében. A több mint 2000 oldalas vizsgálati jelentés hitelét a szakmai konzultáció, a precizitás és a körültekintés adja. Számos kérdés mellett felmerül természetesen az is, hogyan lehet a piac minden szereplőjét „önkéntes” alapon arra ösztönözni, hogy csatlakozzon egy ilyen szervezethez. Az átláthatatlannak tűnő javaslatok ellenére a jelentés rendelkezéseit figyelmen kívül hagyni meglehetősen „makacs” dolog, mivel a jelentés egyedülálló lehetőséget ad arra, hogy a sajtóban elterjedt korrupt gyakorlatot leleplezze. A jelentés grafikusan is illusztrálja, hogy a brit sajtópiac domináns szervezetei látszólag figyelembe veszik az erkölcsi előírásokat és a demokrácia elveit, azonban képesek kijátszani is azokat.

Bizonyos, hogy a jelentés körüli vita és a charta tervezete meghatározó befolyással lesz több jogrendszerre is, ahol már felmerült a sajtó felügyeletére vonatkozó szabályok jogilag kötelező érvényű szabályokkal való alátámasztása. A kultúra és a jog között sokrétű összefüggés áll fenn, de a brit szabályozás természetét is figyelembe véve, és a sajtószabályozásban lezajló folyamatot elemezve megállapíthatjuk, hogy még egy olyan kultúrában is előbb-utóbb szükségessé válhat a sajtó szabályozása, ahol alapvetően a törvényi szabályozásnak másfajta a megítélése. A lehallgatási botrányok kapcsán egy dolog bizonyossá vált: Nagy-Britanniában szigorúbb sajtófelügyeleti rendszerre volt szükség. Azt azonban nem állíthatjuk biztosan, hogy az önszabályozás rendszerének átalakításával a sajtó etikai színvonala alapvetően megváltozik majd. A javaslatok egyelőre csupán egy tervezetcsomag részeként egy új problémamegoldó rendszer bevezetését irányozzák elő.

Keresés