Médiatudományi Intézet

RSS

Sajtóreform hétfő hajnali 2:30-kor

2013.04.22. 11:58 • Reményi Édua Egyesült Királyság, médiaszabályozás, sajtó

A szokatlan időpont azt jelzi: a brit döntéshozók fáradságot nem kímélve dolgoznak egy új sajtószabályozás mielőbbi megteremtésén. David Cameron a sajtópiac szereplőit arra ösztökéli: járuljanak hozzá egy olyan átalakításhoz, amely vaskos pénzbírságokkal és komolyan vett helyreigazítási kötelezettséggel tartaná fenn a sajtószabadságot és óvná a sebezhetőket. Kik, kiket, hogyan, mikor, miért és mit csinálnak mivel?

2013. 03. 21-én 22:41-re 174 760 internetező írta alá a Hacked Off (HO) petícióját, ezáltal adva a  brit kormány tudtára, hogy támogatja a sajtóvisszaélések áldozatait abban, hogy elérjék: a Leveson-jelentés ajánlásait vezessék be a jogi szabályozásba. Hogy a HO aláírói valóban hozzájárultak az ügy sikeréhez, kérdéses, mindenesetre fontos indikátora lehet valaminek, amire ajánlatos odafigyelnie mindenkinek, aki a médiához bármilyen szállal is kötődik.

Amilyen távolinak látszik a doveri sziklák felé közeledve a Csatornán az Out Stack, olyan messzi kezdésnek tűnhet Hugh Granttől indítani a sajtóreform ügyének áttekintését. Csakhogy amiként egy jó krimiben, a hulla már az első bekezdésben megvan, és a legszokatlanabb helyzetben találtatik, éppúgy a kifejezetten közérdeklődésre számot tartó személyiségek, így pl. a színészek válnak áldozatául egy-egy szenzációhajhász újságíró (szerkesztő) "leleplező" cikkének. A magyar rögvalósághoz szokott felületes szemlélő legfeljebb az Igazából szerelem című filmben lejtett táncának „elmemetizált" változata miatt emlékezhet rá – amihez képest az Én táncolnék veled géppuskalábú nézői is sikkesebben tolták a lép–lép–sasszét majd' harminc évvel ezelőtt, főleg, ha Varjasinénál vettek stikában leckéket –, alanyi jogon azonban számos korábbi és későbbi kikapás is fűződik a nevéhez, már amennyiben botrányosnak tartjuk, hogy emberi lény, aki „hibázik" is – a filmes karrierje, ugye, csak apropója az egy flekknyi sárdobálásnak.

A vargabetű tehát egy O: a HO adta ki a Penguin Books egy különszámát Grant előszavával, akinek számos oka lehetett megírni ezt a bevezetőt. A News of the Word lehallgatási botrányának szenvedő alanyaként, ha korábban már nem lett volna tapasztalata az újságírók által elkövetett, a magánéletéhez fűződő jogainak megsértésében, bízvást elég kellemetlenség állt birtokában ehhez, bár eddigre ő maga és menedzsmentje is tökéletesen megtanulta a leckét: a nyilvánosság egészen különleges tulajdonságokkal bíró közeg, a magukat újságírónak nevezni nem átalló hírcsinálók pedig sok mindenre képesek.

Igen, Grant egy filmszínész, távoli országokban él, akár gondolhatjuk azt is, hogy csak a nevével adnak el valami fércművet, ahogyan egy pletykalapot is, de a könyv címe, amihez az előszót írta, magáért beszél: "Mindenkit lehallgattak" (Everybody's Hacked Off). Ez magyarázhatja azt a temérdek közszereplőt is, aki szintén aláírta a HO petícióját és/vagy aktívan részt vett a honlap anyagainak előállításában J.K. Rowlingtól Emma Watsonon át a fiktív Alan Partridge-ig – meg azt az említett csaknem 175 ezer szimpatizánst is, mintegy mellékesen.

Sajnos ez nem azt jelenti, hogy Grant, Rowling vagy Watson emberhez méltó módon élheti az életét, úgy, hogy minden pillanatban azt érezheti, ő szabad ember, szakmája és magánélete között nincs átjárás, ahogyan emberek millióinak ez megadatik; és mielőtt a közöny erőt venne rajtunk, anélkül, hogy hatásvadász módon részvétet vagy szánalmat akarnék ébreszteni bárki iránt is, netán félelmet, csak reflexből idézem: „Te is lehetsz sztár” (legalább tizenöt percre).

Eddigre azonban már rég megfogalmazódhatott bennünk a kérdés: "Kit érdekel a Leveson-jelentés?", egyáltalán: "Ki az a Leveson?" "És kit öltek meg?", azonban mindenkit óvva intenék a dolog elbagatellizálásától. Ez nem egy távoli, aprócska, új demokrácia harca önmagával, egy pubertáló nyilvánosság tonikot és rendszeres szexuális életet igénylő epikus dermája, ami elmúlik idővel, és van az az idő, ami elmúltával már vissza is kívánjuk.

Nagy-Britanniában kerek 3 évszázaddal és egy évvel ezelőtt jelent meg, főként Joseph Addisonnak köszönhetően, a Spectator, ami a jónép pallérozására epébe mártott tolla hegyére tűzte mindazt, ami stílustalan, csapnivaló és/így kritikára méltó volt. Mindezen felül nem félt birokra kelni azért, hogy „szellemmel emelje a morál színvonalát, és hogy az erkölcsöt a szellemességgel szelídítse meg... , hogy a filozófiát kivigye a dolgozószobákból és könyvtárakból, oskolákból és egyetemekről, hogy megtelepedjék a clubokban és társasági helyeken (assemblies), a teázó-asztalok mellett és a kávéházakban".

Nos, e szemlélő (Spectator) kellemes helyzetében vagyunk, csak végig kell ülnünk az előadást, hogy megtudjuk, mi lesz a pankráció kimenetele. Azután viszont érdemes levonni a konzekvenciákat. Cserébe közben, mint Waldorf és Statler a Muppet show-ban, röhögtetünk a markunkba. 301 évünk van kikacagni magunkat. Úgysincs itt se teázó-asztal, se klub, a „filozófia” meg szitokszó egy a mit a bölcsességet, már eleve a rációt is hírből is kerülő társadalom számára. De mi van a nagy löttyös erkölcsökkel?

Annak eldöntése, hogy a tojó–tojat [értsd: firkász–szar] probléma a sajtóban hogyan oldható fel (az olvasók éheznek a kacsára, ezért vannak nagy példányszámú pletykaújságok vs a tulajdonosok által diktált tartalom megfelelő tálalásban eléri a becserkészni kívánt [=agymosandó, tollas hátú] publikumot), dőreség lenne ehelyütt vállalkozni. Képzavar lenne elcsépelt szólamokra hivatkozni is, ha háborút emlegetnénk és lélekölő viadalt a részvét, a szakmai színvonal elvárható minimuma, a magánélet szentsége, a közszereplők szerepe és a kapitalizmus, a magánbűnök és a közerkölcsök kibékíthetetlennek látszó ellentétének sokszögét felvillantva: az algebra sem az erőssége a fizetőképes kereslet uniformizált légióinak, de még az infografika is magas neki, mint az eperfa, ha csak makaóval képes megnyerni a Nobel-díjakat.

Minek is bíbelődnénk ilyen akadémikus kérdésekkel, amelyek végeredményére – a szabályok szerint – úriember nem fogad, amikor egy érdekesebb kérdéscsokor kínálkozik szirmonkénti kibontásra (Szeret? Nem szeret?!)?! Romantikus világlátás, valamint rendíthetetlen kitartás kellhet annak hitéhez, hogy – pace alkotók és az idétlen kutatók – akár egyetlen ugatásra képes kutya is elolvassa az etikai kódexeket, sőt betart(at)ja. Ám ha lehullik a sokszínű disney-i hályog a szemünkről, felsejlik a néma séma: a piaci rés nem ízlés-telen, hanem a munkás- és munkanélküli-központok angyala.

Nyugodjunk bele, olyan ember, aki ha potom pénzt is, de hajlandó áldozni annak oltárán, hogy napi egy pucér lányt legalább raszteres képen láthasson az életben, amit ollóval körbenyírhat és feltapaszthat a vécétartály falára vagy az öltözőszekrény ajtajára, ha már sem testével, sem szellemével a sors és a pucér lányok kegyét alanyi jogon kivívni nem képes, mindig lesz, és mindig sok lesz, és a sok kicsi (ez aritmetika) sokra megy. Az inkvizíció sem nálunk lakik, így a csillagos ég–kőtábla paracso(lato)kat sem mi kérjük számon. De nem lesznek-e árérzékenyek ezek a máskülönben minden civilizációs vívmányra rezisztens szociális hasábok, amikor a vaskos büntetést szépen leosztja a tulaj a lapszámra, aki egyébként magánrepülővel jár, és semmit nem tud a téglatestekről (geometria), akikből él? Vajon nem a B-középet idéző módon csuláz majd egy hegyeset ez arcos tömeg, hogy csak úgy liccsen, amikor oldalakon keresztül csak a helyreigazításokat kell olvasnia a bagó-pénzéért? És ha majd nem veszi meg, ellobban-e a mélykultúra pisla mécse is e népek asztalán, amikor a fish’n’chipset is nylonba csomagolják már, és vajh, mit fog olvasni és tenni internet és gép hiányában az istenadta? A botcsinálta kis újságíró klapecok meg, akik nem tudnak megkülönböztetni egy Pulitzert egy wurlitzertől, mennek szépen a lecsóba. Hogy a szegényebbé váló laptulajdonosokat ne is említsük. Nincs ezzel baj, kérem, imígyen működik a piac törvénye – 3 réteg rendeződik tektonikusan majd által, és Darwin hazájában ezt bizonnyal tudomásul veszik.

Csak mielőtt a farkasért kiáltanánk a meséből (homo homini), gondoljunk bele: ez a nyilvánosság egy olyan masszív tömege, aminek szemét-száját pocsékkal tömik tele, a pocsék elég neki, és az is kell, és nem kér, de megveszi, megragad benne, és ennek nyomós pszichológiai és szociológiai oka van. De mellette ott az a nem elenyésző százhetvenakárhány ezer, aki érzi, az ő bőrére is megy a vásár. És e kettő nem sokáig lesz nem ugyanaz. Akármilyen ócska, alpári és alantas is az információ, amivel mindenki tisztában van, ez a válságkezelési mód sok feszültséget levezet. Amikor ez megszűnik, lett légyen Britannia oly fájdalmasan messze is, érezni fogjuk. Nem alaptalan a miniszterelnök igyekezete: pártokon felüli eredményre jutni a kartell, a lobbi és a szokás ellenében – és ebben a zsurnaliszták a kulcsfigurák (Addisonnal azért csak néhányukat lehetne egy lapon említeni). Cameron terve nevetségesnek is nyilvánítható, ami packázik a parlamenttel, a torykkal és a munkáspártiakkal egyszerre, demagóg, piacellenes és álságos. Hajnali 2:30-kor azonban ott még mindig van valaki, aki tágabb összefüggésben látja a Leveson-jelentést, még nem halt meg senki, még mindennek előtte vagyunk. Lassan pirkad.

Keresés