Médiatudományi Intézet

RSS

Internet a határon túl I.

2012.10.25. 10:11 • Apró István Felvidék, Erdély, Kárpátalja, Vajdaság, televízió, rádió

Bár napjainkra a klasszikus elektronikus média is gyakorlatilag sikeresen legyőzte a magyarságot felszabdaló országhatárokat, az internet volt az, ami véglegesen zárójelbe tette, hogy a kommunikációban részt vevők fizikai mivoltukban éppen hol tartózkodnak. Azaz majdnem.

A földfelszíni sugárzású televízió és rádió korában még úgy próbálták megzabolázni a frekvenciákat, hogy a „nem kívánatos” adások a határokon túl maradjanak. Ezt fontos politikai és biztonságpolitikai kérdésnek tekintették, különösen a trianoni szerződéssel létrejött utódállamokban. Szerencsére ez az igyekezet az elektromágneses hullámok természetéből adódóan sohasem lehetett maradéktalanul sikeres. Ennek volt köszönhető, hogy azok a határon túli magyar gyerekek, akik az országhatárhoz viszonylag közel éltek, a Magyar Televízió Esti meséjén nőttek fel, szüleik névről ismerték az összes magyar színészt és televíziós riportert, nagyszüleik pedig a Kossuth Rádió Déli krónikájából tájékozódtak.

Ennek, az elektromágneses hullámok terjedési tulajdonságából és részben a domborzati adottságokból adódó helyzetnek máig ható következményei vannak: kialakult egy éles cezúra (például a Vajdaságban) a magyar közösségen belül, aszerint, hogy meddig volt élvezhető minőségben fogható a magyar televízió adása. Ott, ahol különösebb gond nélkül, egyszerű tetőantenna segítségével elérhető volt, a hatvanas-hetvenes években mindenki a magyar Híradót nézte, főműsoridőben pedig amit kapott: magyar vagy lengyel játékfilmet, Röpülj pávát vagy színházi közvetítést a Madáchból. Minden kisdiák tudta, ki Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva és Sinkovits Imre, mert hallották Adyt szavalni, látták a Három nővérben és kívülről fújták a Tizedes meg a többiek minden poénját. Ezzel szemben, a határtól távolabb eső délvidéki településeken a kisdiákok esténként „crtani film”-et (rajzfilm) néztek, a felnőttek magyar színházi közvetítés helyett a korabeli amerikai mega-szappanoperát, a Dinasztiát, szerbhorvát felirattal, nem tudták, kicsoda Kibédi Ervin, helyette Čkalját, a szerb komikust ismerhették. Ady Endrével, magyar néptánccal és egyáltalán a magyar irodalmi nyelvvel kicsik és nagyok csak az iskolában vagy iskolai ünnepségeken találkozhattak – mindennek következményeit legközvetlenebbül az irodalmi és tanulmányi versenyek alkalmával lehetett lemérni. A magyar televízió hatósugarán túlról érkező versenyzők bizony testhosszal lemaradtak az Észak-bácskaiak mögött, a mindenkori zsűrinek mindig alapos fejtörést okozott, hogy kizárólag a felmutatott teljesítményt díjazza-e egy-egy szavaló-, beszéd- vagy fogalmazási versenyen, vagy pedig engedjen teret valamilyen mértékben a méltányosságnak és kiosszon pár díjat a hátrányosabb nyelvi helyzetben élő versenyzők között is. Hol így, hol úgy történt, de valaki mindig megrövidítve érezte magát. A televízió biztosította tehát azt az élő nyelvi és kulturális véráramot, aminek hiányában a nyelv rohamosan sorvadni, romlani kezdett, a kulturális gyökerek pedig meggyengültek. Készség és ismeret egyaránt csorbult, és ezt a hiányt szinte lehetetlen volt pótolni.

Mára, ahogyan utaltunk rá, a helyzet alaposan megváltozott a televíziózás és a rádiózás terén is. A kábeltévé-hálózatok hőskorában a meglehetősen nehézkes megoldásoktól sem riadtak vissza a szolgáltatók, hogy kielégítsék a fogyasztók magyar nyelvű médiaéhségét. A távoli Székelyföldre a kilencvenes évek elején futárok vitték rendszeresen a videokazettákat a különböző magyar adók műsoraival, amelyeket aztán a helyi hálózatokban leadtak. A műholdas televíziózás és egyéb technikai megoldások aztán gyorsan túlhaladták ezeket a kezdetleges próbálkozásokat, és mostanára elmondhatjuk, hogy a magyar nyelvű média ténylegesen legyőzte a határokat.

Az internet viszont ehhez képest is más helyzetet teremtett – természetesen nem csupán a határon túli magyar közösségek körében, hanem egyáltalán, de mint annyi másnak, az ő esetükben ennek is van némi plusz jelentősége és hatása. A szabad kommunikáció hiánya ugyanis legalább annyira szorította őket, mint a határokkal korlátozott utazási mizéria. Innentől fogva irodalmi lapot lehet szerkeszteni a legeldugottabb bánsági vagy székelyföldi faluból is, és egyszerűen nevetséges, ha a határon a túlbuzgó, a régi reflexet kinőni nem tudó szerb rendőr azt firtatja, vajon tényleg csak családi fotók vannak-e a nálunk lévő fényképezőgépen, vagy román kollégája hasonló megfontolásokból a könyveink között matat.

Ez tehát információs kegyelmi állapot, azaz majdnem –, mert azért marad a kérdés, mennyiben hozzáférhető ez a lehetőség ténylegesen az egyes határon túli magyar közösségek tagjai számára.

Keresés